Smile

Fodor Gyöngyi – Smile

Biztosan veled is előfordult már, hogy az állomáson, a könyvtárban, a vonaton, vagy valahol máshol egy pillanatra el kellett menned, és meg kellett kérned valakit, hogy „tartsa szemmel” a holmidat. Gondoltál már arra, hogy a személy, akit megkérsz, lehet akár egy potenciás tolvaj? Bevallom, én már igen.
Meglehetősen paranoiás fiú vagyok, aki törődik a dolgaival, de mindig aggódok miattuk, méghozzá túl sokat.
Gyakran járok könyvtárba, és ha le kell mennem a wc-re, ami a földszinten van, és viszem magammal a dolgaimat is, mások azt gondolják, hogy már nem megyek vissza, elrakják máshová a kivett könyveket, és elfoglalják a helyemet.
Ma is a könyvtárban vagyok, mint minden pénteken. Kinyitom a hátizsákomat, kiveszem a cuccaimat, szépen körberakok mindent, hogy kéznél legyenek, s elkezdek tanulni. Egy bizonyos ponton szünetet tartok: csak ülök, iszok egy kis vizet, kinézek az ablakon. Visszagondolok arra az aranyos lányra, aki nyitva tartotta nekem az ajtót a bejáratnál ma reggel, amikor megérkeztem. Ő kifele ment, én befelé, mondtam, hogy köszönöm, összenéztünk, majd elment. Vörösre rúzsozott szája volt. Reggel kevés ember van az olvasóteremben, de ilyenkorra már többen vannak. Egy nagy, poros könyvekkel teli polcnál ülök, s a polc miatt nem látom be az egész teret. Ideje visszatérni a könyveimhez, mondom magamnak, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Odanézek és látom, hogy belép az a reggeli lány. A polc másik oldalán lévő asztal felé indul . Hallom, ahogy megmozdítja a széket és leül. A polc miatt nem látjuk egymást. Folytatom a tanulást.
Az órák csendben telnek a könyvtárban, időnként szeretnék felkelni, mászkálni, ordítani, hogy lerázzam magamról a tanulás okozta stresszt. Iszom egy kis vizet, és megnézem az elnémított telefonomat. Hat nemfogadott hívásom van, és két üzenet. Az apámtól. Az üzenetben azt írja, itt van a könyvtár előtt, menjek le, sürgős. Egy másodpercen belül pánikba esek. A telefonálások idejéből látom, legalább fél órája vár rám. Mi lehet olyan sürgős? Ideges vagyok, tudnom kell, mi történt. De… nincs időm összeszedni a cuccomat, leadni a kölcsönzött könyveket, és még nem is végeztem! Szorongva odamegyek a vörös ajkú lányhoz, és megkérem, hogy tartsa szemmel a dolgokat egy pillanatra. Mosolyog és bólint, én pedig lerohanok a lépcsőn, hogy találkozzak apámmal. Ahogy rohanok a lépcsőn, még jobban eluralkodik rajtam a paranoia. Mi van, ha a lány egy tolvaj? Ha már reggel előre kitervelte és emiatt jött vissza? Gondolatban leltárt készítek, mi mindent hoztam ma reggel velem, hogy amikor visszamegyek az asztalhoz, megbizonyosodjak arról, nem tévedek a gyönyörű tolvajjal kapcsolatosan.
– Mi történt? – kérdezem apámat idegesen, mert gondolataimat leköti a lehetséges lopás.
– Ma van a házassági évfordulónk anyáddal – kezdi , látom ő is eléggé ideges, elmondja, hogy ajándékot kell vennünk , üljek be az autóba. Megkérdezem, miért nem jött be a könyvtárba, és azt válaszolja, hogy a belépéshez egyetemi igazolvány kell, neki pedig nincs, és menjünk vásárolni, mielőtt még bezárnak az üzletek.
– Vissza kell mennem, ott maradt mindenem az asztalon – és már rakom is a lábaimat a lépcső következő fokára, de ő tovább beszél, hogy nincs semmi ötlete, segítenem kell neki.
– Jól van, visszamegyek a dolgaimért, és leadom a könyveket, aztán elmegyünk virágot venni – mondom neki beletörődve. Öt perce sincs, hogy lejöttem, de a szorongásom olyan érzést kelt bennem, mintha már öt év lenne . – Várj meg a kocsiban!

Kettesével szedem a lépcsőfokokat az emeleten lévő olvasóterem irányába, s mielőtt odaérek, a lány jön kifelé az ajtón.
– Bocsánat, de el kell mennem – mondja sietve azokkal a vörös és telt ajkakkal és szinte lemenekül a lépcsőn.
Zavartan, mint egy őrült, az asztalomhoz rohanok. A dolgaim a helyükön vannak. Megnyugszom, de az a benyomásom, hogy valami elmozdult. Nézem a füzeteket, jegyzeteimet, hátha felfedezek valamit, amikor az egyik füzetből kiesik egy rózsaszín noteszlap: „ Clara 338 458 6699” és egy ceruzával rajzolt mosolygó arc.

Aznap este, vacsora után apám előveszi a nagy csokor liliomot, és átnyújtja anyámnak.
– Boldog évfordulót!
– Ó, hát nem felejtetted el ! – feláll, átveszi a virágokat és arcon csókolja apámat, aki rám kacsint. – Örülök, hogy virágot hoztál, és nem görcsöltél azon, hogy mivel is köszönts fel … De drágám, hová mész? Még nem ért véget a vacsora, a torta még vissza van – mondja nekem.
– Sajnálom, anya – válaszolom – , ez fontos… valami sürgős dolgot kell elintéznem.
Úgy döntöttem, elég az örökös szorongásból, a paranoiából, ami éveken át megkeserítette az életemet, és olyan könnyű szívvel és vidáman, mint még soha , előveszem a telefonomat, a rózsaszín noteszlapot és felhívom a vörösajkú, gyönyörű Clarát.
Amikor elmondom neki, hogy ki vagyok, kedvesen üdvözöl és szinte hallom, ahogy a vonal másik végén mosolyog. És én is mosolygok, ahogy az a smile a rózsaszín noteszlapon.