Az irodista

4.45. A nő az ébresztő hangjára álmosan morogva kimászik az ágyból. Már jó ideje ébren van, de ebben a percben teljesen szertefoszlik a remény, hogy visszazuhanhat az álmok birodalmába. Főz egy jó erős kávét, amit forrón fogyaszt el, tej és cukor nélkül. Az a gyengék fegyvere. Két cigarettát is elszív közben, elolvassa a híreket, megnézi az időjárást, és a horoszkópját. Bár nem hisz benne különösebben, ez az ő bűnös szenvedélye, egy szertartás minden nap kezdetén.
Zuhany, hajmosás, smink. Ma éppen vörös rúzst választ, kiemeli arca sápadtságát, emellett tökéletesen illik ruhájához, amit már előző este kikészített. Fekete ing, fekete szoknya. Nem is igazán tudna mást viselni, nem kedveli a színeket. Ezüst fülbevaló, nyaklánc és óra. Ízlésesek. Indulás előtt két magassarkú közt vacillál: az egyik elegánsabb, de eléggé kényelmetlen, míg a másik kényelmes ugyan, de mégiscsak egy szandál. Az pedig hogy mutatna bent, az irodában?
Igyekszik korán elindulni hogy elkerülhesse a kora reggeli dugót az autópályán, persze így is akad ok az idegeskedésre; egy figyelmetlen pasas majdnem belehajt a kereszteződésnél, ahol a nőnek lett volna elsőbbsége. Nem is baj, legalább lesz mit mesélni a dohányzóban és az ebédlőben a kollégáknak. Végtére is ez a munkahelyek mozgatórugója: a végtelen panaszkodás. Mindenki panaszkodik valamire, ki a kollégákra, ki a munkára, akad, aki a feleségére vagy a gyerekeire. Mások a forgalomra, vagy az aznapi ebédre. Ha végképp semmi nem marad, amit szidni lehetne, hát pocskondiázzák kicsit az időjárást. Ez végtelen beszédtéma lehet, ha hideg van, az a baj, ha meleg az. Ha esik, hát szidják az esőt.
Fél órával munkakezdés előtt ér be, de így sem ő az első. A Jóska már kint issza a kávéját a dohányzó helyiségben. Bekapcsolja a laptopját, gyorsan rápillant az emailjeire, hátha van valami halaszthatatlan. Igazából, ha van, sem érdekli, még maradt ideje a műszak elejéig. Felkapcsolja a lámpákat, elindítja a halk zenét, vált pár szót a fiatal IT-s sráccal, majd reggelizni indul. Mint minden áldott reggel. Reggeli után kint a dohányzóban találkoznak, ugyanaz az hat ember, két Gyuri, egy Feri, Jóska -aki azóta sem mozdult el onnan- és a Géza, aki igazából soha életében nem gyújtott rá, de a társaság miatt inkább itt tölti az idejét. Ma reggel éppen a kötelező nyári szabadságok a téma (talán két napja lehetett, hogy köremailt kaptak róla), így a nő sajnos nem tudja bedobni az autós sztoriját. Nem baj- gondolja- majd ebédszünetben.
A műszak viszonylag eseménytelenül telik, szinte megállás nélkül csörög a telefon, áramlanak be az emailek. Néhány számlát sztornózni kell, az egyik szállítólevél pedig hibás. A vidéki kirendeltségekkel -mint mindig- most is probléma van, valamiért nehezükre esik a kommunikáció. Eközben persze az irodában ülők viccelődnek, történeteket mesélnek egymásnak, Attila pedig mutogatja a legújabb képeket féléves kisfiáról. Az ebédidőt megosztják egymás között, Attila először, majd Ilona, a végén pedig a maga a nő. Odakinn ismét a megszokott emberek: Krisztián a logisztikáról, Zoli a beszerzésről, Gyuri, a raktárvezető és persze Mónika, akivel már hetek óta haragban vannak. Amint eltelik az étkezésre szánt egy óra, már szinte nincs is sok hátra a munkaidőből, de mintha lelassulnának a percek. Nyomtató hangja. Tűzőgépek. Valahol, a könyvelésen a pénzszámláló pergése. Pecsétek. És az a fránya telefon, ami azóta is megállás nélkül csak cseng és cseng.
Amint elérkezik az öt óra, a nő egy szó nélkül kapcsolja ki a gépét, az utolsó telefont már fel sem veszi. Elköszön, és gyorsan odaérinti kártyáját a kiléptető kapuhoz. Vége a mai napnak. Egyáltalán nem volt rossz, csak három emberrel kiabált ma.
Hazafelé az autópályán most valóban dugó van, idegesen dobol hát a kormánykeréken frissen manikűrözött ujjaival. Amint végre elér a város szélére, már csak az esti program jár a fejében. Leállítja az autót a garázsfeljárón, majd egyenesen a sarki kocsma felé veszi az irányt. Lepukkant hely az, nem túl tiszta, és fura alakok látogatják, de mindez nem zavarja. Tudja, hogy ő maga nem illik ebbe a közegbe a kosztümjében és a legújabb, márkás parfümjében, de nem zavarja.
Szokás szerint kikér egy pohár scotch-ot, nem a legdrágábbat, de nem is olcsó fajtát, közben pedig végig hallgatja az öreg csapos, Gyulabá’ történeteit. Szidják egy kicsit az ügyfeleket, a közlekedést, és az aktuális polgármestert. A nő eközben még egy whiskyt rendel, de meg sem említi, hogy épp aznap dobta a pasija. Nem érez semmit, csak ürességet.
Ürességet, mint minden áldott napon.