Emlékmorzsák a szülésről

.
A szülések története olyan a nőknél, mint az idősebb férfiaknál a katonaságos sztorik. Minden anyának van legalább egy. És kérésre, vagy anélkül, folyton tudnak mesélni róla. Maradva a párhuzamnál, ikres anyaként – bár minden leletem normális volt – már a 29. héten be kellett „vonulnom” a kórházba, de – mint egy jó magaviseletű foglyot, vagy katonát – hétvégekre hazaengedtek „eltávra”. Hét hetet töltöttem el ekként, növesztve a pocakomat és tucatszám éltem át a rövidebb ott tartózkodású szobatársak szüléseit. Ott volt például Edit, akinek óriási, öt kilogramm feletti születési súlyú kisdedet jósoltak. A dokik – mint a rekordfogást remélő, lelkes horgászok – kitüntető figyelemmel illették a leendő bajnokot. Ám, amikor a tökéletesen egészséges, ám csak három kiló nyolcvan dekás kislányának adott életet, keserű csalódásukat alig palástolva, mélyen hallgattak arról, hogy mit néztek el a méretkalkulációban.
*
Aztán ott volt Petra, aki egy közeli kis faluban lakott. Akkoriban még sok helyen nem volt megfelelő a mobiltelefonok lefedettsége, így a késő estig dolgozó férje csak úgy tudta mobilon elérni, ha a kertük végében lévő szántóföld közepe felé gyalogolt a tök sötétben húsz lépést, majd nagyjából délkelet felé fordulva, fél lábra állva hívta. Időnként vadmalacok nyargalásztak a közelébe, néha elsuhant néhány szelíd őz, de olyan is volt, hogy kisebb gödörbe esett, mégis mindig felhívta az asszonyt. Ott tartózkodása hetét Jedi hétnek neveztük el, mert esti jó kívánságként valamennyien ekként sóhajtoztunk: „A térerő legyen vele!”.
*
Az ügyeletes orvos empatikus nem, de nagyon lelkiismeretes volt. Ugyanis, amikor hatalmas, partra vetett bálnaként hevertünk az ágyainkon, egymás és saját nyomorunkon való kesergés helyett ránk jött a nevetőgörcs, és az egész szoba visítva hangot is adott ennek az érzésnek, ő halálra vált arccal berohant hozzánk és az iránt érdeklődni, hogy miért sírunk ennyien egyszerre és ennyire. Na! Akkor tört ki csak igazán a törvénytelen röhögés!
*
Estemben annyi gyógykezelés történt, hogy egyre nagyobb mennyiségben kaptam a magnéziumot, így e szertől olyan laza és nyugodt voltam, hogy a legtöbbször a viziteket is átaludtam. Aztán napközben nem győztem üldözni az ezen tevékenységemen megsértődött orvosomat, hogy mondjon már valamit az állapotommal kapcsolatos tudnivalókról.
Ez történt október 11-én is. Nem kis megdöbbenésemre – miután megbocsátotta, hogy már megint átaludtam a vizitet – azt közölte: szülünk. Szerinte már érettek a babák, ráadásul ő pont ügyeletes, a következő héten pedig külföldre utazik. Tehát minden körülmény adott a szülésemhez. Így kedvesen azt tanácsolta, hogy párszor nyargalásszak fel-alá a lépcsőházban. A sokadik nyargalászás után fáradtan, izzadtan jelentkeztem vizsgálatra, de egyáltalán nem volt elégedett:
– Nahát, nahát! Nem tágulunk! Nem tágulunk! – konstatálta keserűen és még a fejét is csóválgatta.
Magamban elmormoltam egy pár mi táguljon neki és hol-t, de kis idő múlva már beleegyeztem, hogy oxitocint bekötve próbálkozzunk tovább a spontánnak tűnő szülés megindításával. Ekkorra beérkezett életem párja, aki igazoltan maradt volna távol a szülésről. Ő ugyanis kisebb mennyiségű vért látva is általában rosszul lett, időnként elájult. A lelkes szülésznő valahogy mégis belökdöste a szülőszobára. Vártam egy ideig, hogy elájul-e, de nem. Úgy látszik alábecsültük ezirányú képességeit. Továbbá – bár mindig túlzásnak éreztem a filmekben, amikor a nők durván kiabálnak és szidalmazzák életük párját vajúdás közben – amikor hatodszor beszélte meg a szülésznővel, hogy milyen hideg, esős ősz van, miközben én kétségbeesetten csapkodtam a fejemet és szorítottam a szám, hogy ne üvöltözzek, na akkor úgy éreztem, semmi túlzás nincs a filmalkotásokban. Eldöntöttem, hogyha még egy megjegyzést tesznek az időjárásra, kitépem magamból a kanült és mindkettőjüket megölöm vele!
*
Éjfél után a nem likvidált, leendő apa és a kedves szülésznő társaságában az orvosom azt közölte velem, hogy hatalmas a hólyagom. Nocsak, nocsak? Hová lett a királyi többes?? Meg egyébként is mit személyeskedik?! Mindenesetre kiderült az is, hogy ha nem pisilek, katétert lesz kénytelen elhelyezni. Én persze obégattam, hogy pisilni?! Háton fekve? Ekkora tömegben? Deréktól lebénítva? A figyelmes szülésznő mégis próbálkozott. Egy ágytálat rakott alám, kiterelte a férfiakat, lekapcsolta a villanyt, megnyitotta a csapot, hogy a surrogó hang megtegye a hatását…már tényleg csak annyi hiányozott, hogy kántáló hangon a varázs „piss,piss”-t is elénekelje, de én, hálátlan, komisz nőszemély, mégsem teljesítettem. Így persze lett katéter is.
*
Hajnal négy óráig hagyott még a szadista doki kínlódni, majd – papírforma szerint a császármetszés mellett döntött. Akkorra már annyit csapkodtam a fejem a filmalkotásokban látott vajúdási szisztéma szerint, hogy úgy összegubancolódott és összeállt a hajam, hogy kívülről pont olyan volt a fejem, mint Einsteiné. De sajnos csak kívülről… aztán az ezt következő képek már tényleg kuszák. Még az meg van, ahogy a nővérke elém tart egy vesetálat, és hallom, hogy azt kérdi, hogy nem kell-e hánynom. Én mélyen felháborodom a feltételezéstől, majd abban pillanatban, amikor megnyugodva elhúzza a szám elől a tálat, azonnal telibe hányom őt, magamat, és a steril műtőt. Miután kiganajásztak utánam, újra neki láttak a műtétnek, amiből csak annyira emlékszem, hogy – bár végig két fiút mutatott az UH vizsgálat, követelik, hogy mondjak két lánynevet is. És én, ahelyett, hogy mondanék, teljesen fennakadok rajta, hogy miért mondjak, mikor nekem fiaim leszenek?! Végül bemondom nagyanyám keresztnevét és egy másik, rá rímelőt. Aztán se kép, se hang. Kicsit később mutattak egy kisbabát. De hát nekem ikreim vannak! Mielőtt kétségbe eshetnék, megint filmszakadás. Vágás. Snitt. Inkubátor, két gyönyörű, egyáltalán nem répafejű, kedvesen pislogó baba. Hiszen ezek az enyémek! Hurrá! Aztán megint filmszakadás.
*
Az őrzőben térek magamhoz. Folyamatosan reszketek, vacogom. Az orvos kérdésére közlöm, hogy nagyon jól érzem magam, és nem fázok.
-Az jó! – mondja – Ez csak az érzéstelenítés mellékhatása. Minden tizedik embernél előfordul.
Közben új érzés fog el.
-Nem fázom – közlöm – csak nagyon viszketek.
Elhúzza rólam a műtéti cuccot és konstatálja, hogy tele vagyok kiütéssel.
-Allergia. Ezerből egynél előfordul. El kell távolítani a gerincérzéstelenítőt.
Ne már! Oda drogom és fájni fogok! Igaz, viszketni sem kellemes. Az orvos felültet és matat a hátamon. Csend, aztán odasúgja a nővérkének.
-Nem jön tovább!
-Mi? Mi? – kérdezem felélénkülve, riadtan.
– Néha megesik. Százezerből egynek nem jön ki a gerincéből a tű, csak félig.
– De hát akkor mi lesz?
-Protokoll szerint tizenkét óra múlva újra meg lehet próbálni.
-És addig én? Hogy feküdjek egy félig kihúzott tűn?
Éppen még jobban felháborodva reklamálnék, amikor megjelenik két nővérke a két fiammal…
Hihetetlen, de már egyáltalán nem érdekel, hogy csak a frizurám hasonlít a nagy fizikusra, hogy lázasan vacogom, tele vagyok kiütéssel, továbbá egy félig kihúzott tű fúródik a gerincembe…
A fiúkat kis, kockás takarókba bugyolálták a szülészeten.
– Olyanok, mint két cuki töltött káposzta. Olyanok, mint két skót Connor MacLeod a Hegylakó című filmből – mormogom.
Gondolom ez is mellékhatás. És gondolom millióból nem egy anyának vannak még rajtam kívül ilyen lökött gondolatai (is) …

“Emlékmorzsák a szülésről” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Nagyon tetszett az írásod Kedves Erzsi!

  2. Kedves Rita! Köszönöm szépen! Nagyon nagy dolog három gyermeket felnevelni.

  3. Nagyon édes volt. Örömmel és tetszéssel olvastam. Én nagyon szerettem volna ikreket, hiszen többgyermekes anya akartam lenne és úgy gondoltam, hogy jobb lenne legalább kettőt megszülni egyszerre. Az ikrek nagyon kötődnek egymáshoz, nincs köztük korkülönbség, remek játszótársak válhatnak belőlük, de nekem egyenként kellett világra hoznom a három gyermekem, természetesen korkülönbséggel.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!