Karácsonyi gesztenyebabák

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barnahajú, szelíd kislány, Alíznak hívták. Olyannyira jámbor s bátor volt, hogy még akkor sem szólt a mamájának, amikor látott egy pókot a falon mászni. Odament hozzá, s egy kisebb papírdarabot szorított a falhoz, hogy arra másszon rá a pók, s így kitette az ablakon, s közben mindig ezt mondogatta: „ne félj, pókica, nem bántalak, csak visszaengedlek a természetbe!”
Alíz nagyon szerette a természetet- mamájával hetente többször kimentek a közeli erdőbe. Sosem szedett virágot, sosem tépkedte a fák leveleit, mert a mamája azt tanította neki, hogy ez fáj a természetnek. A kislány csak akkor ért hozzá a növényekhez, ha meg szerette volna őket simogatni- s bizony minden nap, mikor arra jártak, meg is cirógatta őket, ami melegséggel töltötte fel a kislány szívét s lelkét.
A szokásos erdei sétájukra készültek egy novemberi szombat délelőtt, s már puhán zizegtek a hópelyhek- csak egy egészen ici-picit, olyan pindurkát, hogy el is olvadt, mielőtt földre ért volna. Alíz mint mindenre, a hópelyhekre is rácsodálkozott. Annyira belemerült, hogy nem vett észre egy gesztenyét a földön, s rálépett.
– Jaaaaj! Hű, mama, ezt nézd! Egy gesztenye! Még egy, még egy! Nagyon sok gesztenye!- mutogatott lelkesen.
– Miért nem szedjük őket össze, s csinálunk belőlük figurákat? Úgyis mindjárt itt a karácsony, s csinálhatunk karácsonfadíszeket!
– Gesztenyebabák? Jóóóóóó!
A kislány úgy szedte fel a gesztenyéket a földről, mintha valamilyen kisállatok lettek volna. Beszélt hozzájuk, sőt, le is vette a kesztyűjét s beletette őket, hogy meg ne fázzanak.
Az ég felvette sötétszínű, apró csillagmintás pizsijét. A Holdról patakzó fénysugararakban fürdőzött a ház.
– Menj fürdeni szívem- mondta a mama Alíznak- addig én kiveszem a gesztenyéket a táskából.
– Neee, a gesztemyék is velem jönnek! Megfürdetem őket a csapban!
– Legalább a lavort használd hozzá- mosolygott.
A kislány teleengedte vízzel a fehér lavorjukat, s eperillatú tusfürdőt nyomott bele, s dúdolgatott közben, majd maga is megfürdött.
Mamájával még aznap este megcsinálta a legelső gesztenyebabát.
Másnap megcsináltak még öt gesztenyebabát, s eltették őket egy dobozba. Karácsony előtti este a sétájukból visszaérkezve mézeskalács illatba burkolózott a ház. A gesztenyebabák voltak azok- életre keltek, s akkorára cseperedtek, mint Alíz.
– Ezt azért, mert olyan kedvesek vagytok a természethez!- nyújtottak át egy óriási tálca mézeskalácsot.
A gesztenyebabák azóta is szeretettel együtt élnek Alízzal s a Mamájával, s esténként mesélnek egymásnak- elmesélik, hogy mi történt velük aznap. Minden egyes történet meg van örökítve egy füzetben.
Ezt biztosan tudom, én vagyok a legelső gesztenyebaba, s én vagyok az, aki leírja őket.