Erősné dr. Vas Etel úgy érezte már mindent megpróbált annak érdekében, hogy „kedvenc” főnöke dicséretét megszerezze. Nem volt ugyan karrierista, de szerette volna elérni – ha már dolgoznia kell, mert férje fizetése jó, ha a számlákra elég -, hogy legalább szakmailag egyenrangúként kezeljék férfi kollégái. Minden igyekezete ellenére azonban az „Isteni a kávé Etelka!”, vagy a „De csinos vagy ma is, mint mindig!” mondatokon kívül mást, az évek múltával sem sikerült kicsikarnia. Egyre nehezebben emésztette meg ezt a „megkülönböztetést”. Ott volt például Ernő, – a „profi”, akit agyba-főbe magasztaltak értekezletről-értekezletre, és akinek így a jutalmakból is jócskán kijutott, -, aki unos-untalan tőle kért tanácsot, amit ugyan széles mosoly kíséretében mindig meg is köszönt, de az ő közreműködését egyszer sem említette mások előtt.
Demokratikus alapelvek ide, hátrányos megkülönböztetést tiltó jogszabályok oda, a „gyengébb nemet” a munka és karrier terén tényleg gyengébbnek tekintik ebben a csuda nagy egyenjogúságban. Bezzeg otthon – gondolta Etelka – én vagyok a legerősebb, hisz minden az én vállamon nyugszik. Vagy tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy egyáltalán van állásom? – morfondírozott tovább -, hisz manapság ezt sem olyan egyszerű elérni. No, sebaj! Talán ma megváltozik minden – bizakodott derűlátóan a kivételesen várva-várt értekezletre gondolva.
Az történt ugyanis, hogy főnöke egy hónapja bejelentette nyugdíjba vonulását. A vezetői poszt betöltésére jeligés szakmai pályázat útján kerestek alkalmas személy, és Etelka úgy döntött – tíz év cégnél töltött tapasztalattal a tarsolyában – megragadja a lehetőséget…
Izgatottan várta tehát a mai délutánt, és a megbeszélt időpontban, torkában dobogó szívvel lépett be a munkatársakkal teli irodába.
– Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy eljött! – szólalt meg a nagybecsű Igazgató Úr, leköszönő főnöke egyetlen felettese. – Mint tudják, többen is jelentkeztek az osztályvezetői munkakör betöltésére, de nem szeretném tovább csigázni a kedélyeket, úgyhogy vágjunk a közepébe: a legjobb szakmai pályázat „esély” címmel érkezett. Kérem, köszöntsék szeretettel új osztályvezetőjüket, Erősné dr. Vas Etel kolléganőt!
A beálló csendben Etelka csillogó szemekkel, büszkén állt fel, majd lassan keresztülbukdácsolt a halkan és persze kötelességből gratulációra nyújtott kezeken, és megköszönte a megtiszteltetést – amit egyébként szerinte megérdemelten kapott meg – egy kicsivel később pedig, boldogan, emelt fővel távozott. Ezentúl engem is elismernek, és tisztelnek majd! – gondolta, és tudta, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy jó főnök legyen.
Ernő volt az első, aki benyitott hozzá, és így szólt: – Gratulálok! Most még csinosabb vagy, mint eddig! – Azzal, ahogy jött már ki is ment…
A következő napokban, hetekben is mindhiába várta, hogy legalább egyvalaki azt mondja neki „igazán megérdemelted ezt az állást” vagy, hogy „elismerésem, te vagy a legalkalmasabb rá”, de örült volna egy-egy elejtett célzásnak is arra vonatkozóan, hogy kollégái szakmai elismerésükkel támogatják kinevezését.
Egy hónappal később is – bár lassanként elfogadták megváltozott helyzetét -, a következő mondat visszhangzott az agyában: „Etelka, ugye azért főzöl még majd nekünk abból az isteni kávéból, amit csak Te tudsz oly finoman elkészíteni!” és mindehhez a kollégák fülig érő vigyora társult, mintha misem történt volna…
Egyet értek Gyöngyivel. Egyébként értem én, hogy másfajta elismerésre vágyott, de szerintem az se baj, ha egy hölgy csinos és jólápolt.
Szeretettel: Rita🌸
Ja, kérem, kávét főzni sem tud mindenki.
Fgy