Az első kakaskukorékolásra felébredek és már nem tartom olyan jó ötletnek, hogy hazajöttem. Felülök az ágyon, az ablakból pont az udvarra látok rá, a tyúkok már kint vannak, apám is ott poroszkál. Rettentő hideg van errefelé már ilyenkor. Az egyetemen viszont már túl sok volt a buli, kicsit megcsömörödik az ember. Haza kellett jönnöm. Legalább egy időre. Sok minden változott ez idő alatt. Túl sok minden és túl gyorsan… Körbenézek a szobában: csak egy éve mentem el, de mintha évtizedek lennének. Olyan bandák képei illegetik magukat a falakon, amik akkor nagyon menőnek tűntek, ma már a nevükre sem emlékszem. Farmert, pólót veszek, a tükörben apám pillant vissza rám, gyorsan elkapom a tekintetem és inkább lemegyek a konyhába, hogy kávét főzzek. Anya már régen nincs itthon, apa kint van. Teljesen üres a ház. A kávéfőző bekrepált és mivel apám nem kávézik, hiába is kérdezném. Sebaj, visszabaktatok az emeletre, magamra pakolok még egy pár réteg ruhát és a városba indulok, kávészerzés céljából. Tényleg nagyon hideg van, most mégis jó érzéssel tölt el a sós-csípős levegő, ami a part felől jön. Autók húznak el mellettem és egy évvel később máris sok olyan van közte, amit nem ismerek fel, hiába ez egy kisváros. Keskeny járdán ballagok, családi házak mellett. Tíz perc séta után a bevásárlóutcába jutok, ahol ezen a korai órán nagy a sürgés-forgás. Ben a halszagú furgonjából pakolja az árut a hentesnél. Messziről előbb hitetlenség, majd mosoly terül szét az arcán, amint meglát. Integet. Visszaintegetek. Nem úgy, mint Mary, a pék, aki épp a placc előtt sepreget, rám néz és el is fordul, talán még mindig sérelmezi, hogy összeverekedtem a fiával az érettségi bankett előtt, ahol aztán véres ingben vettünk részt – ha egyszer ő kezdte? – rántom meg a vállam. Végre a kávézóba fordulok, ahol a harmadik vagyok a sorban. Kivárom szépen, megnézem a sütiket és úgy döntök a kávém mellé egy croissant is veszek. Az eladó mögött tükör helyezkedik el, most anyám néz vissza rám. Ismét elkapom a szemem, a csaj azt gondolja, tőle jöttem zavarba. Nem ez az első, és most végigmér, egy súlycsoport vagyunk-e? Megéri-e, hogy tovább nézegessen? Kikérem, amit akarok, tudomást sem veszek róla, elküld várakozni a pult másik végébe. A telefonomat nyomkodom, mert a kávégép oldala ugyan nem tükör, de a sima fényesen fémes felületen, valaki mást látnék és úgy is tele vagyok olvasatlan üzenetekkel és képekkel:
Ezt hagytad ki tegnap este (egy alul öltözött lány, aki nem szomjas).😉
Miért nem jöttél át? (egy durcás lány – mit mondhatnék)😭
Ki fogja megírni a matek beadandómat? (egy analfabéta szobatárs – nevén Tim)😕
Az új csajok beavatása nagyon jól sikerült (sok lány egymás mellett hány LOL)😜
Ezek az új elsős fiúk azt hiszik ők szarták a spanyolviaszt (mi is csak másodikosok vagyunk, már akinek sikerült, de akkor is)😲
Ha ezt anyám meglátná (egy lány, akinek két fiú az ágyában)…🤐
Hallom, hogy a nevemet és a kávém fajtáját kiabálják, enyhe rosszallással, ugyanis cappucinót kértem szójatejjel, ami alapjáraton lehetetlen és én ezt tudom is, de még sosem panaszkodtam, hogy nem olyan kemény rajta a hab és csak a csoki miatt a tetején, kérem ezt mindig. Odamegyek, a kávéért nyúlok, amit egy lány tol elém a pulton keresztül, rá se nézek, de nem is kell, mert az érintésétől is olyan érzésem van, mintha megrázott volna a kettőhúsz és ebből már tudom, ki az. De azért persze odanézek…
– Szia – ennyit nyögök ki és a csodás zöld szemeibe bámulok.
– Szia Jason – mondja. Olyan gyönyörű még mindig. Igaz sokkal soványabb, menő smink és piercing van az arcán. Majd elájulok tőle, ahogy általában. Azok a csodálatos mélységeket sejtető szemek, szőke göndör haj, csodás mosoly, azzal a ’mindenférfiálma’ szájjal. Istenem. Csak tegnap este jöttem, egy év telt el és én még mindig bele vagyok esve, pedig isten lássa lelkemet mindent kipróbáltam, hogy elfelejtsem…
– Minden rendben? – kérdezem, mert nem értem mit keres itt?! Egyetemre akart menni, csak az ország másik végébe, tőlem nagyon messze. Az arcán sötét árny suhan át, elfordítja a fejét.
– Persze, most mennem kell – mondja és már vissza is ugrik a kávégép mögé. Olyan pici, hogy ki sem látszik. Azon vágyam, hogy itt fogyasszam el, amit vettem, hirtelen köddé foszlik. Mehetnékem támad. Olyan meleg fut át rajtam, hogy az iménti hideg levegő már csak emlék. Mennyire szerettük egymást: első nagy szerelem és az ezzel együtt járó minden klisé. Együtt terveztük a jövőt, a boldog életünket, még a gyerekeinket is elképzeltük. Minden valószínűnek tűnt abban az álomban. Aztán sajnos felnőttünk. Ő képzőművészetire jelentkezett, én matek szakra, az ország két teljesen különböző pontján. Mind a kettőnket fel is vettek. Igazából sosem mondtuk ki, de tudtuk, hogy ez a vége és így is lett. Elmentem és nem kerestem. Ő sem. Meg voltam róla győződve, hogy ő is elment és ugyanazt csinálja, mint én, ezt talán nem kell kifejtenem, hogy a fiatalok mit csinálnak elhagyva szülővárosukat az egyetem első évében és amiket hallottam, azon az egyetemen még durvábban tolják. Azt mondják a felnőttek: gyerekszerelem, majd elmúlik és igyunk a bánatra, ezt mondjuk az egyetemen tartják, de nekem egyik sem jött be. Elmentem és furcsa dolgok történtek…ha volt is olyan gyenge pillanatom, hogy felkerestem volna, amin átmentem megállított és az is, hogy nem cseszhettem el az ő egyetemista éveit azzal, hogy sírok neki a telefonba, mennyire szeretem és hiányzik…
…Egy egyetemi bulin voltam olyan századmagammal, akkor volt a beavatás az elsősöknek, vagyis nekünk. Minden elsős be volt ijedve, mondjuk én is be voltam, milyen szivatást találnak ki a felsőbb évesek. Abban mondjuk tényleg nem volt hiba, két napig hánytam utána, de aztán már nem voltam biztos benne, hogy a buli volt durva, vagy az, amit a tükörben láttam másnap. Egy sráccal mentünk a beavatásra, ő is elsős volt, a mai napig a szobatársam: Tim. Sok dolog történt aznap éjjel, de olyan, ami azt magyarázná, ami utána történt, olyan nem. Belenéztem reggel másnaposan a tükörbe és őt láttam, Timet. Visszamentem a szobába és ő még mindig aludt. Ő aludt, én ébren voltam. Legalább hússzor eljátszottam. Bementem őt láttam a tükörben, kimentem, őt láttam az ágyban. Pánikba estem, de mindegy volt mennyiszer ellenőrzöm le, mindig ugyanazt láttam a tükörben: egy idegent, sosem magamat…
Másnap az egyik órán egy lány mellé ültem. Azutáni nap őt láttam reggel a tükörben. Ami talán vicces lett volna, de nekem nem volt az. Pánikoltam. Azóta nem láttam magam a tükörben, mert mindig valaki más jelent meg. Talán ebbe még bele tudtam volna nyugodni, sosem voltam egy díszmajom, hogy a tükör előtt illegessem magam, de amikor én ők voltam, az ő gondolataik voltak az enyémek. Lehet ez valakinek áldás lett volna, nekem átok. Nem tudtam, hogyan szabadulhatnék meg tőle, mivel azt sem tudtam, hogyan és miért alakult ki? Eleinte őrjöngtem. Majd bezárkóztam, senkivel nem akartam találkozni, hogy másnap végre magamat lássam. Ez be is jött, de egy egyetemi koleszban, ezt elég nehéz kivitelezni. Senkinek nem akartam elmondani. Sosem néztem horrort vagy fantasztikus filmet addig. Azóta mondjuk bepótoltam a lemaradást, választ így sem kaptam. De abban akkor is biztos voltam, hogy mindenki hülyének nézne, ha előállnék valami ilyesmivel. Apámnak elmondanám, szerintem infarktust kapna idejekorán. Ezért is nem jöttem haza eddig.
Ma már elég jól viselem. Nem élek vissza a tudásommal, amit így szerzek másokról (na jó, talán egyszer egy zárthelyi előtt lehet, hogy megcsináltam a dékánnal) és próbálok egyáltalán nem tükörbe nézni.
Ha ezek rossz dolgok, ha az, akit látok számára nehéz dolgokon megy keresztül, az nekem fizikailag fáj. Általában lányokkal van így. Az egyetemista fiúkat a buli, játékok, lányok és a pia érdekli, szóval nem nagy megrázkódtatás. De a lányok, annyi mindent fojtanak el és aggódnak miattuk, hogy az kész rémálom:
Jó a sminkem? 😏
Fogyózni kellene.😓
Vajon bejövök neki?😱
Gymbe kellene járni.🤕
Csak anyám ne tudja meg.😲
Nem akarok megbukni.😤
Biztos kurvának tart.😫
X sokkal szebb, mint én, de Y nagyon ronda, vajon mire vág úgy fel?😡
Borzalmas, én mondom. Remélem, hogy nem minden lány ilyen(?)!
…Most mégis átfut az agyamon, hogy tudni akarom mi lett Casey terveivel, az egyetemmel és mi volt az az árny az arcán. Visszamegyek a kávézóba és a mosdóba igyekszem. Gyorsan megnézem: sehol senki, addig a tükörre sem merek pillantani. Kintről beszűrődik a zaj, de itt egyedül vagyok. A kukát az ajtó elé húzom, ha mégis jönne valaki, egy kicsit feltartsa. Belenézek a tükörbe és Casey-t látom: szomorú, hiányoztam neki, az apja nem engedte az egyetemre, az anyja meghalt, ő gondoskodik az apjáról, aki, ha a pohár fenekére néz, a bántalmazásától sem retten vissza. Annyi kétségbeesés, harag és mi? Mi ez az érzés? Gyűlölet? Engem hibáztat. Itt hagytam. Egyedül van. Engem gyűlöl. A halálomat akarja. Minden este elképzeli, hogyan öl meg az utolsó együttlétünk után. Szörnyűlködök, ahogy átmegyek ezeken az érzéseken, gyorsan elkapom a tekintetem, annyira ocsmány. Mélyeket lélegzek. Majdnem kétrét görnyedek és megállapítom, hogy ma is tanultam valami újat: minél rosszabb a dolog, annál jobban fáj. Leguggolok alig bírom a fájdalmat. Levegőt is alig kapok, minta lefutottam volna a maratont. Valaki be akar jönni. Erősen próbálkozik, nem bírok felállni, elered az orrom vére. Még egy kicsi és bent lesz. A kuka minden egyes taszigálásnál közelebb kerül hozzám. Én még mindig a lélegzetemet szabályozom. Belekapaszkodok a csap peremébe és megpróbálom felhúzni magam. Nem megy. Ha még egyszer meglöki az ajtót, bent lesz. Tudom. Érzem. Valamiért sürgető vágy tör rám, hogy felálljak. Fogom a mosdó szélét, vizes, csúszik a kezem. Nagy nehezen felküzdöm magam, végig a peremnek támaszkodom. A vér már az államon csorog. Casey töri rám az ajtót. Szemében gyűlölet, kezében egy bicska. Közelebb lép, látja, hogy gyenge vagyok, vérzek és fájdalmaim is vannak. Elmosolyodik. Még közelebb lép. A tükörbe nézek és magamat látom…
😊
Érdekes történet volt.
Szeretettel: Rita🌸