Emlékek illata

Fodor Gyöngyi – Az emlékek illata

Életem úgy alakult, hogy külföldre költöztem. A munkám és a távolság miatt nem tudtam annyiszor hazamenni, mint szerettem volna. Hazamenni – mindig ezt a szót használom, amikor Magyarországra megyek, annak ellenére, hogy 2008. óta máshol élek. Idővel a régi ház csak nyűg volt a nyakamon, mert bár nem laktam ott, de a fizetni való (adó, udvar/kert kaszálása pl) megvolt utána, és amikor évente egyszer elmentem a régi, befülledt szagú és pókhálós házba, csak a problémákkal és a tennivalókkal találtam szemben magamat. Emiatt úgy döntöttem, hogy eladom, megbízva egy ingatlanügynökséget a feladattal. Bizony két év eltelt, mire értesítettek, hogy vevő van a házra, és mikorra kell kiüríteni. Egy hétre hazautaztam, dobozolni, selejtezni, elszállíttatni, ami nem kellett senkinek, hiszen ide nem hozhattam el, egyrészt a drága szálítás miatt, másrészt itt is megvan mindenem. Már csak a konyha volt vissza, amikor kicsit fellélegeztem, gondolván, hogy amilyen kicsi, hamar végzek vele. A szekrények után a falipolc következett, ahol rendetlen sorban álltak a szakácskönyvek. Egyenként leemeltem őket, letörölgettem, belelapoztam. Az egyikből kiesett egy kis barna füzet, elején cirkondás, régies írással.
– Ferka Pálné, született Harangozó Julianna receptes füzet 1950 – olvastam a borítóját. – A nagyi füzete! – ismertem fel azonnal.
Emlékeztem rá, hogy sok évvel azelőtt került hozzám, még az anyámtól, akitől azt a szakácskönyvet kaptam, amelyikben ez is volt. Látszott rajta, hogy sokat volt forgatva, itt ott elmosódott a tinta, vagy a zsírfoltok miatt nehezebb volt az olvasás, de végtelen öröm járta át a szívemet. Hirtelen eszembe jutottak azok a vasárnap reggelek, amikor a frissen sülő kelt tészta illata járta be a házat, s a nyolcvan körüli nagyikám ott ült a fatüzelésű sparhelt mellett, és leste, várta, hogy mikor lehet kivenni a sütőből, “ a renből” ahogy ő nevezte, a mazsolás kalácsot, melyet csak ő tudott készíteni. De hogy! Szinte átjárt az emlékek illata, és számban éreztem a nagyi kuglófjának az ízét.
Vasárnaponként kicsit tovább aludtunk, legalábbis mi, gyerekek, hiszen nem volt iskola. Amikor felkeltem, a nagyikámat már a konyhában találtam, fáradhatatlanul pofozta, dagasztotta a tésztát.
– Látod, addig kell dagasztani, amíg szép sima nem lesz a felülete, és amikor már nem ragad oda a kezedhez – oktatott. – Majd ha egyszer neked kell csinálni, el ne feledd! S ne hagyd soha, hogy a tészta megfázzon! Le kell takarni egy tiszta konyharuhával , és olyan helyre tenni, ahol nem éri huzat. Melegebb helyre, de nem kell feltenned a kályha tetejére – nevette el magát.
Én persze gyakran odafutottam a letakart tálhoz, melyben a nagyi áldásos mukája következtében a tészta szépen növekedett, s olykor-olykor, amikor nem látta, bekukkantottam a fehér damaszt alá, hogy minden rendben van-e, de csak olyankor, amikor ő békésen szunyókált a székben, néha-néha elhorkantotta magát, vagy majd leesett a feje akkorát biccentett vele. Időnként elcsórtam pár szem mazsolát is a tálból, amit a tészta elkészítése után langyos vízbe beáztatott. Azt mondta, hogy amire a tészta megkel, a mazsola is puha lesz. A nagyinak végtelen sok türelme volt oktatni engem. Sokszor megengedte, hogy én is dagasszam a tésztát, vagy megmutatta, hogyan kell elnyújtani a sodrófával, és olyan boldog voltam , amikor a mazsolát én szórhattam rá, mielőtt feltekerte volna, vagy bekenhettem a tetejét a tojással. Mindig hozzátette, majd ha egy nap te csinálod.. Manapság már a gyorskelesztőkbe csak beszórja az ember a hozzávalókat, megkeveri, lefedi, legalábbis én így szoktam a pizzatésztát csinálni, s egyéb keltekkel azért nem foglalkoztam, mert egyszer nekiálltam, és a kukában végezte. Na, majd most! Úgy vittem haza, immár az egyetlen otthonomba a nagymamám receptes füzetét, mint egy igazi kincset! Hiszen az is. Egy igazi kincs!
A következő vasárnapon elővettem, kinyitottam a mazsolás kuglófnál.
– Akkor kezdjük!
Végy egy tiszta kötényt! Kösd el a hajadat! Mosd meg a kezedet ! – igen, így kezdődött. Minden recept első három mondata ez volt. Kimértem a hozzávalókat, sorra követtem az útmutatásait, s miközben dagasztottam a tésztát, úgy éreztem, nagyikám ott áll mellettem, bólogat, időnként megfogja a kezemet, mutatva, hogy milyen mozdulatokat csináljak vele. Úgy, ahogy ő csinálta. Végül már nem ragadt a tészta, viszont a karom teljesen elzsibbadt, de boldogan takartam le a tiszta fehér, soha másra nem használt damaszt konyharuhával, amit szintén a régi házból hoztam el, és raktam egy kellemesen melegebb, huzatmentes helyre, majd beáztattam a mazsolát. Miközben a tészta tette a dolgát és egyre puposodott, kinéztem az ablakon át a kertbe, ahol a zöldre festett padon mintha őt láttam volna üldögélni, egyik kezével a kampósbotra támaszkodva, élvezve a délelőtti napsugarakat.
Sajnos a fatüzeléses sparhelt már csak az emlékeimben él, de remélem, hogy a mostani, modern légkeveréses sütőkben is ugyanolyan szépen meg fog sülni, mint a nagyi ren-jében.
– Hmm… mi ez a finom illat? – kérdezte a párom, aki abban a pillanatban lépett be a konyhába, amikor nyitottam ki a sütő ajtaját, hogy kivegyem a tökéletesnek látszó “alkotásomat”.
– A nagyi mazsolás kuglófja – feleltem büszkén és örömmel, mert hála neki, megismertem a kelt tészta készítésének titkát.
Ismét a kerti pad irányába néztem, ahol Ferka Pálné, született Harangozó Julianna emléke üldögélt. Fülembe csengtek szavai, majd ha egy nap te csinálod … és hálás szívvel integettem neki.

Megjegyzés- Ez a novellám jelent meg az Élő Irodalom – Élő könyv által dec. 5-én megjelent A mazsolás kuglóf titka, avagy a nagyitól szeretettel című nyomtatott novellás kötetben.