Egymillió lépés

Egymillió lépés

Hét szűkös, sanyarú esztendő telt el a nagy csata óta. A könnycseppeket régen felszárították a böjti szelek, a bánatot azóta elmosták a nyári záporok, de a sebeket még nem tudta orvosolni a gyógyító idő sem.
A város nem heverte ki teljesen az öldöklést, nyomai még itt-ott látszanak a sérült városszéli házfalakon, a templom körüli sírokon már hetedszer borultak virágba a rózsák.
Jézus Krisztus után a 1215. évnek hetedik havának utolsó napjára fordult a naptár…
Ez volt az első olyan nyár, amikor a közösség tartalékolni is tudott, a gazdák betakarított terményeiket biztonságban tudhatták, így teljes bizalommal mehetnek a tél elébe. A kenyér is biztosnak látszott, a gabonaszemek szelíden pihentek a magtárak védelmében. Toulouse déli fekvésű lankáin hosszú szőlősorok sorjáztak, a tőkék édesülő fürtöket óvtak, hogy azok bogyói illatos könnyükkel és mézes vérükkel üres hordógyomrokat töltsenek majd meg.
A nyugalom csak látszólagos volt, Rajmund gróf bármikor visszatérhet sereggel visszavenni akár az élete árán is azt, – vagyis a várost, és az az feletti hatalmat – ami ősei hagyatéka révén az ő jogos jussa. Az ott lakók félelme nem volt alaptalan, hiszen mendemondák keringtek Rajmund és Péter szövetségéről. Most azonban béke honolt Fülöp Ágosthoz hű Languedoc grófságában.

Az éjszaka ében szíve egy utolsót dobbant még, a csillagok megfakult arccal tértek nyugovóra, a keleti égről bronz szemével hűvösen hunyorgott a hajnal.
A felkelő Nap már talpon találta a várost, távoli helyekről érkező zarándokok gyülekeztek a templomban, volt aki a gyónás szentségéhez járult, volt olyan is, aki lelki feltöltődést talált Isten házában. A helyiek közül is egytucatnyian vállalták a hosszú utat az apostolok lován – majdani üdvösségük reményében – Rómába, Nativitas Beatae Mariae Virginis* vigíliájára, majd napjának ünnepére.
Ekkor egy érces hang szállt fel a kupoláig, onnan felerősödve szóródott szét, belehullva minden fülbe.
Guzmán Domonkos sudár alakja magasodott a tömeg fölé a szentély felől.
– A fény – kedves testvéreim -, a fény a Való Igaz. Láttatja Isten kegyelméből az életünk apró lángjait; nap-nap után megvilágosítják igazságra áhítozó szívünket, s melyeket oly nagy élvezettel olt ki a katharok sötét éjszakája…. A világosság reménye azonban ott csillog Montfort gróf kardjának élén, s Ő, mint Krisztus szolgája, az igazságosság, és városunk hűséges védelmezője, Isten hathatós segítségével hozhatja el a végső szabadságot számunkra! S ha egyszer az ellenségünk vérét veszi, s a pokol mélyére juttatja őket, a megváltás reggele győzelmesen fényesül majd szeretett pátriánk lidérces egére…
– Krisztus a világ világossága testvéreim, aki őt követi, nem jár sötétségben! – visszhangozták Szent Sermin katedrális márvány falai.
– Nehéz, küzdelmes, és olykor hiábavalónak látszó lépések sokasága az, mely az igazsághoz vezet, de szép hivatás annak kikövezése. Istennek tetsző cselekedet az ima, a böjt, az irgalmasság egy-egy téglája annak az útnak, amely a végső isteni igazsághoz vezet és egyben célja is. Ahogyan Szent Ágoston örökül hagyta:
„Nem kívánom azt, hogy valaki velem szemben elfogult legyen, de azt sem, hogy bírálóm magával szemben elfogult legyen. Ne szeressen jobban engem, mint közös hitünket, de ő se szeresse magát jobban mint az igazságot!” – idézte az ifjú Guzmán, majd így folytatta:
– Aki érez magában erőt, kitartást és kellő alázatot Isten és embertársai felé, kövessen engem!
Halk moraj futott szét az emberek között olyan gyorsan, mint fenyőerdőben a tűz szokott futni.
– Te kövess bennünket, egy fertályóra, és indulunk Rómába! – zengte egy ifjú férfihang a tömegből.
– Bárki is vagy, engedd meg, hogy társadul szegődjek az útra!- felelte szelíden az iménti szónok.
– A nevem Albrecht, Kölnből jöttem, Rómába tartok, majd az ünnep után Bolognába megyek tanulni – hangzott jobb felől, és egy köpcös, egyszerű öltözékű legény lépett ki a tömegből.
Meleg, barna szeméből szeretet áradt, pufók arca erőteljes, gömbölyded állban végződött alul, közepén mély árokkal, amely komoly, karakán jellemet sugallt.
Határozott léptekkel közelített, és már messziről nyújtotta kezét:
– Én veled tartok, és te tarts velem – mondta, és mélyen Domonkos szemébe nézett, miközben kezet fogtak.
– Domonkos vagyok – hangzott a megilletődött válasz, az idegen határozottsága láttán.
Valami megmagyarázhatatlan érzés áradt szét mindkettőjük szívében, jóleső remegés futott át lelkükön.
Mintha Isten végtelen szeretete áradt volna szét bennük, és érezték, hogy találkozásuk Isteni szent akarat szerint történt.
Abban a pillanatban megszólaltak Szent Sermin harangjai, mintegy jelt adva az indulásra, a népek felszedelőzködtek, sorba rendeződve elindultak.
A harangok érchangja búcsúztatta őket.
Az élre Fréderic prépost állt, vállán nagy, faragott kereszttel. Párizsból, Bordeaux-ból, Limoes-ből, és számos francia koronához hűséges, és külhoni településről érkező papok, barátok, vallásos életű istenfélők Szűz Mária képével ékesített lobogókkal és zarándok utakra felszentelt, missziós keresztekkel sorakoztak be mögé, és indultak a nagy útra. Mintegy háromszáz férfiú, fiatalember, alkotta emberkígyó lassan kicsúszott a városkapun. Őket négy szamár követte hajtóikkal, ezek vitték a szükséges élelmet, vizet, illetve minden terhet, anyagot, tárgyat ami ilyen hosszú útra kell. Csak két-három alkalomra terveztek egész napos pihenőt, ahol feltölthetik készleteiket, és egyéb testi és lelki szükségleteiket kielégíthetik. Voltak, akik mióta meglátták Isten kegyelméből a napvilágot, nem mozdultak ki még szülőfalujukból sem, ők különös érzéssel vágtak neki a harminchárom naposra tervezett zarándokútnak.
Domonkos és Albrecht egymás mellett koptatták saruikat az úton, sokat beszélgettek. A Guzmán-fi elcsodálkozott germánföldi újdonsült ismerőse ámulatba ejtő tudásán, a latin és arab filozófusok, tudósok tanainak magyarázata pedig egyenesen lenyűgözte.
Szelíd lankákon, meredek kapaszkodókon keresztül, ezerszínű vadvirágos, szénaillatú mezőkőn, kék párát lehelő tölgyesek között, falvakat, városokat maguk mögött hagyva vitte a lábuk, de csodálatos módon senki sem érzett fáradságot.
Imádsággal, zsoltárok éneklésével az idő gyorsan szaladt, a távolság is szinte észrevétlenül fogyott. Az éjszaka csillagai a puszta földön találták őket, volt aki virrasztott kegyelemmel megtelt szívvel, volt aki aludt, míg mások őrködtek emezek felett.
A medvék és farkasok mellett a rablóktól is tartani kellett, ugyanis a missziójuk tizenkettedik napján, amikor egy erdőn haladtak keresztül (már itáliai földön), haramiák támadták meg őket, de egy csoda folytán még haja szála sem görbült meg senkinek.
Történt ugyanis, hogy három lovas értékeket követelve rontott a menetre, ekkor Albrecht (a kölni ifjú) felemelte jobb kezét, a banditák felé intett, és a levegőbe ütött – mintha egy legyet hessegetne -, ekkor a haramiák vezére leesett a lováról olyan szerencsétlenül ért földet, hogy a kezében lévő tőre bal combjába fúródott. A többiek látva vezérük fájdalmasan összeránduló testét, vértől vereslő lábát, hallva jajveszékelését, kereket oldottak, és olyan gyorsan eltűntek az erdő sűrűjében, mint ahogyan előbukkantak onnan. A germán fi odalépett a sérülthöz, egy rántással kihúzta combjából a tőrt, és láss csodát, a seb azonnal behegedt. A rabló hebegett valami köszönetfélét, és akár egy űzött vad az erdőbe vetette magát.
– Isten megáldjon! – kiabálták utána néhányan, a többiek még fel sem ocsúdtak az előbbi történések hatása alól, annyira meglepte őket a csodatétel.
Guzmán Domonkos is tátott szájjal nézte ahogyan elnyeli az erdő az imént még halálán lévő gazfickót.
– Az Úr akarta így, én csak közvetítettem – vetette oda magyarázatként a kölni legény.

Az ünnepre talpaló sokaság minden egyházi jeles napot jó keresztényként megtartott. Mindig odaértek azokra a szent helyekre, ahol méltó módon tudtak vallásukban elmélyülni, hitüket megvallani, lelküket táplálni.
Útjukat az isteni gondviselés kísérte, az időjárás is végig kegyes volt hozzájuk. Nagyboldogasszony ünnepét Lombardiában, Milánó városában, a Santa Maria presso San Satiró épületében megtartott szentmisén tartották meg, ahol további zarándokok csatlakoztak immáron több, mint ezer fősre duzzadt menethez.
Augusztus utolsó hetének első napjai az Arno folyó melletti Firenzében találták a zarándokokat. A pápához, és Vatikánhoz hű guelfek szeretettel fogadták őket. Tiszteletükre szentmisét celebráltak a Szent János keresztelőkápolnában, ahonnan másnap indultak, immáron egyheti távolságban várta őket az örök város.
Alig kelt fel nyolcszor a Nap, amikor megérkeztek Rómába.
A zarándokok megilletődve lépték át Szent Péter városának kapuját. A helyiek ujjongva fogadták őket, és amerre vonult a missziós tömeg, lábuk elé virágszirmokkal szórtak.
Útjuk egyenesen a Santa Maria ad Nives bazilikába vezetett, a Madonna születésének ünnepe már jóval az évforduló napja előtt elkezdődött, egész napos liturgikus imádságok, szertartások vezették be az ünnepet.
Az egyház apostoli fővárosa felkészülten várta az embertömeget, a Colosseum épületében közel négyezer személyt tudtak elszállásolni. Sokan éltek is ezzel a lehetőséggel, de voltak olyanok, akik a templomokban virrasztással, imával, elmélyüléssel „pihenték ki” az út fáradalmait.

Guzmán Domonkos már elindulása előtt elhatározta, hogy az általa alapított nővérrend mellé férfirendet is alapít, ily’ módon kettős céllal érkezett Rómába.
Az imádság, a lelkével való foglalatosság élvezett elsőbbséget, utána következhet csak a pápai jóváhagyás.
Ezért azon a két napon, amíg a ceremónia zajlott, inkább csak a lelki életével foglalatoskodott, de Őszentségéhez kihallgatásra is jelentkezett. Ezt akkor bárki megtehette, aki püspöki ajánlólevéllel bírt, Domonkos ez időtájt rendelkezett főpapi pecsétes irattal.

Az ünnepség fénypontja a pápai mise volt. A Szentatya prédikációjában az igazságosságról, a szeretetről, a megbocsátásról beszélt, mondanivalóját Szent Ágoston magvas, bölcs gondolataival erősítette meg.
A szentmise körmenettel zárult.

Szokása volt III. Ince pápának, hogy a nagyobb ünnepségek után apostoli áldásban részesíti a résztvevőket, majd általános audientia-t* tart.
Domonkos élt is a lehetőséggel, Jézus Krisztus földi helytartója elé járult, kérelemmel egy férfirend megalapításához.
Ince, aki a pápák sorában a 176. volt, – igen fiatalon húzhatta ujjára a pápai gyűrűt -, Guzmán Domonkost külön is megáldotta, és szóban engedélyezte a rend megalapítását, annak működése elé nem gördített akadályt, de az írásos engedélyre, a pápa által ellenjegyzett alapító okiratra várni kellett.
A Szentatya ígéretet tett, hogy futár útján rövidesen Toulouse-ba küldi az okmányokat, addig is toborozhat tagokat a rendbe, bővítheti létszámát, egyelőre csak francia földön, a királytól földet kérhet rendházak építéséhez. Ehhez pápai pecsétes dokumentumot adott.

1215 szeptember 8-án vetette el az igazságosság magvát Domonkos, – egymillió lépést tett meg érte – hogy szárba szökkenjen évek folyamán a Rend férfiága is, és hogy bölcsesség és irgalmasság indáival fonja át az idők végezetéig a meghasonlott, bűnös világot. Azon a szent helyen, Rómában a még csak pislákoló fényű társaság tagja lett Albrecht Bollstädt, akit a világi utókor Albertus Magnus-ként, az egyház pedig Nagy Szent Albert-ként tart számon, s aki önzetlenül világította be bölcsességével a utókor keresztény közösségét, és segítette a bajban lévőket

Bordány, 2021. február-március

*Nativitas Beatae Mariae Virginis: (latin) Szűz Mária születésnapja, szeptember 8.
*audientia: (latin) meghallgatás