A bosszú joga

Vajon az igazság hozhat egyedül békét, vagy csupán a bosszú önző megelégedést? Hol húzódhat az a titkos, láthatatlan érzelmi választóvonal, ahol az ember tökéletes önkontroll mellett még tökéletesen uralkodik érzelmei felett, és kordában képes tartani tombolni vágyó, bosszúszomjas ösztöneit?!
Linda csöndes, eminens tanuló volt. Egy olyan – sokak szemében -, kis, szánalmas, szemüveges, jelentéktelen kamasz lány, akit elfúj az első gyenge szellő, és akit szinte sohasem vesznek szándékosan észre a suli megmenőbb csajai, vagy legjobbképűbb fiúi. Halálosan bele volt zúgva Attilába, aki ügyeletes szívtipróként pontosan tudta, hogy mire indulnak be a lányok, és mitől döglik a légy. Mi az ami a zsenge, hamvas, kissé tapasztalatlan kamaszlányok fejében újra és újra megfordul? Hát a szex! Mi más! Attilának a jól bevált siker érdekében nem kellett megerőltetnie magát, vagy rámenősen pedáloznia, hiszen napról napra, hétről hétre új, dögösebb, kissé agyonsminkelt kamaszlányok társaságában látták őt, akik készek voltak egy ilyen hérosz félistenért életüket és vérüket is feláldozni.
– Attila! Légy szi! Adj egy puszit! – könyörgött két csinos lány, akik úgy forgolódtak, nyüzsögtek a gimnázium ügyeletes szépfiúja mellett, mintha popsztár, vagy filmcsillag lenne.
– Kopjatok már le rólam hülye kis luvnyák! – igyekezett őket kedvetlenül feszengve elhessegetni, de azért mégiscsak elfogadta a felkínált puszit mind a kettőtől. – Hozzatok a büféből csokis fánkot, és kólát. Ha ügyesek lesztek esetleg kaphattok tőlem valamit! – ravaszkás műmájer mosolya valósággal megbolondította a lányok szívét, és hanyat-homlok rohantak le az iskola aulájában található büfébe, hogy Attila minden kívánságát teljesíthessék, mert az a hír járta, hogy pontosan tudja mi fán terem a szex, és fantasztikus teljesítményt nyújt az ágyban.
Linda ellenben egész álló nap csak a könyveit, és verseit bújta. Mintha egyes egyedül csak a könyvek társaságában érezte volna jól magát. Ők nem bántották, nem háborgatták, nem tettek rá becsmérlő, kiközösítő, szemétkedő megjegyzéseket. Szeretett az iskola alagsorában lévő tükrös teremben, vagy a szintén ott található poros, ócska biológia szertárban elbújni a nagyszünetekben, és a tökéletes magány illúziójába ringatva magát olvasni, és elmélkedni saját bizonytalan jövőjéről. Apja kamionvezető volt, tehát örült annak, ha egész évben legfeljebb kétszer ha találkozhatott vele. Anyja egy biztosító vállalatnál dolgozott, és szinte nem volt olyan nap, hogy ne lett volna holtfáradt, és a hajnali sötétséggel már ment is vissza dolgozni. Linda kislány korától kezdve arra lett ránevelve, hogy muszáj a saját lábán megállnia, mert az élet – sok esetben -, egy könyörtelen macska-egér játék, és aki gyáva nyúl, vagy egér marad azt a többi macska egyszerűen felfalja. Így rendkívül hamar önállóvá vált, és míg a legtöbb korabeli lánynak kiterjedt ismeretségi, és baráti köre voltak, addig Linda örült annak, ha egyedül lehet. Azért amikor önmaga volt sokszor romantikus illúziók kezdték kergetni egymást gondolkodó fejében. Milyen jó lesz, ha betölti a tizennyolcat. Végre jogosítványt szerez, és a nyári munkákkal összegyűjtött pénzből vesz egy kis, nem túl hivalkodó, kényelmes lakást, ahol pár éven belül megérkezhet az első egy vagy két trónörökös. Mindegy hogy kisfiú vagy kislány! A lényeg, hogy minden gyereket megilletne az érzelmi biztonság, és a feltétlen szeretet. Talán akkor, ha már egyenesbe jöhetne az élete prédikálásra hajlamos apjától nem kellene napjában milliószor végighallgatnia, hogy ő mennyire furcsa, meg különc piperkőc lány, akinek normálatlan, ostoba dolgai, és gondolatai vannak. Az utóbbi időben pedig azt vette észre, hogy anyja is parancsszóra cselekszik, és automata papagájként csakis azt mondja, amit a faterja mondogat, persze hosszasan elnyújtott, megértőnek tetető vigasztalások közepette.
– Édes lányom! Miért kell neked folyton azokat a mihaszna könyveket bújnod? Csak nem ügyvéd vagy orvos szeretnél lenni?! A mi családunkban még senkinek sem sikeredett a diploma. – ez utóbbi kijelentésén már nem is csodálkozott. Apai nagyapja masszív láncdohányos és alkoholistaként hamar elpazarolta nemcsak a családi kasszát, de saját életét is.
– Anyu! Megígérem, hogy megváltozom, de azt csinálom, amit szeretek! – volt minden esetben a kitérő válasz. Az az igazság, hogy szeretett volna maga mellé egy-két megbízható barátféle embert, akivel bármit megoszthat örömöt, és bánatot is vegyesen, ám sajnos a legtöbb esetben a kutya sem akart egy gizda, pápaszemes, intelligens lánnyal kapcsolatot kezdeni, nemhogy még barátkozni.
Ezért is találta nagyon különösnek a kérést, hogy a gimi ügyeletes szívtipró szépfiúja Attila egy napon odasétált a padjához a nagyszünetben, és bugyuta kisfiú hangon a segítségét kérte:
– Figyuzzál már kis csaj? Kéne egy kis segítség!
– Tessék! Mit szeretnél? – emelte fel a fejét a jó vastag könyvből.
– Nem értem ezeket a hülye irodalmi vackokat!
– És engem ez miért kellene, hogy érdekeljen?!
– Ne is tagadd! Egy kicsit belém vagy zúgva! Tetszem neked! – megvillogtatta hamiskás, ravasz hiéna-mosolyát.
Linda észre se vette, de valósággal belepirult az elképzelhetetlen gondolatba, hogy egy ilyen nagyon jóképű sráccal csókolóznak majd, vagy szerelmeskednek, de persze szigorúan biztonságosan. Miért van az, hogy minden jóképűbb hapsi vagy egy kész katasztrófa, vagy anyuci kedvence, vagy éppen egy idióta seggfej, aki csak kihasználja a nőket.
– …És ha nemet mondok?! – próbált bátran, erényesen fellépni, ami szokatlan volt tőle.
– Oh! Értem már! Szóval smárolni szeretnél! Vágom! Hát kis csaj… azt ki kell érdemelni! Segítesz vagy nem?!
Linda végül belátta, hogy a szívtipró ficsúr addig úgy se száll le róla, amíg egyértelmű, egyszavas választ nem ad feltett kérdésére.
– Jól van! Mivel akarod kezdeni? – nézett rá éles, kutató szemeivel.
– Fingom sincs! Úgy érted, hogy nekem is el kell olvasnom ezt a sok szar könyvet! Kész rémálom! – túrt bele fáradtan agyonzselézett hajába.
– Hát… tetszik nem tetszik! – tárta szét a kezét.
– Jól van! Vágom! Akkor?
– Milyen könyvet olvastál utoljára?
– Férfimagazint nagyon sokat! – idióta röhögéssel saját magát gúnyolta ki.
– Értem! Akkor olvasd el azt, amit az órán vettünk!
– Mit is kell olvasni? – nézett bambán, tanácstalanul.
– Jókai Mór, Mikszáth Kálmán? Rémlik valami?
– Ilyen szarokat kell olvasni! Hát én kiugrom azon a kurva ablakon! Komolyan mondom! – dúlva-fúlva tért vissza a hátsó padsorok egyikéhez, ahol – általában -, a problémás, vagy nehezebben kezelhető serdülő kamaszok húzták meg magukat, hogy kisebb belebeszélésekkel zavarják meg a nehezen kialakult, és később egyre kínkeservesebben fenntartható fegyelmet.
Eljött egy újabb unalomig ismételt óra, majd mindenki fellélegezhetett, hogy az osztályfőnök sürgős elfoglaltságra hivatkozva az egész társaságot elengedte az utolsó óráról. Linda csak örülni tudott ennek. Legalább a kötelező leckeírás után marad egy kis szabadideje, hogy meglátogassa az idős nénit a társasházukban, akihez még a saját unokája is csak akkor jött, ha pénzt kapott.
Éppen kilépett nagy sietve a gimnázium betonelemekkel díszített épületéből, és a nagyméretű árnyékot adó nyírfák mellett sietett el, amikor két tagbaszakadt srác durván megragadta, és egy sötétkék Fiat 1500-ba lökte, amit történetesen Attila vezetett. A két srác nyomban lelépett, amint betuszkolták Lindát a kocsiba.
– Szia kis csaj! Na? Mi a helyzet?
– Azonnal engedj ki innét vagy sikítok!
– Imádom, ha egy tüzes kis pipi ennyire be van gerjedve! Miért nem vagy egy kicsit kedvesebb hozzám?! -nézett rá baljóslatú, mohó szemekkel, amik valósággal felnyársalhatták védtelen áldozatukat.
– Azonnal engedj ki! – Linda egyre kétségbeesettebben próbálozott kinyitni az autó ajtaját, de hamar rájött, hogy a szépfiú bezárta őt. Most az ő foglya.
– Nem mondtad cicám, hogy szépen kérem! – röhögött.
– Nagyon vicces! Szépen kérem engedj ki! Most jobban érzed magad?!
– Sokkal jobban! Megmondom mi lesz! Lefogom húzni a sliccem, és aztán szépen játszunk egy kicsit! Mit szólsz?!
– Te teljesen be vagy gőzölve! Mit képzelsz magadról?! Én nem vagyok senki tulajdona!
– Hát… azt hittem te más vagy, mint az a sok hülye kis csaj a gimiben! Ne akard hogy csalódjak benned, mert azt keservesen megbánod! Akkor? Hogy szeretnéd? Elölről, vagy hátulról?!
Linda foggal-körömmel szeretett volna tiltakozni, ám már csak egy borzalmasan égető, lüktető fájdalmat érzett az arcán. Attila úgy megpofozta, hogy felrepedt bíborvörös ajka, és néhány élénk vörös vércsepp máris ruhája került.
– Látod, látod! Így járnak azok a rossz kislányok, akik nem fogadnak szót nekem! Most pedig adj egy csókot! – Attila durva, brutális erőszakosság mellett ragadta meg Linda hosszú haját, majdnem kitépte hajcsomóit, majd hosszú nyelvét valósággal lenyomta a szenvedő kamaszlány torkán.
– Látod! Tudsz te jól is viselkedni, csak kell egy kis ösztönzés! – mintha megszállta volna valami vad, nyers könyörtelen ösztönindulat. Valósággal lerángatta előbb magáról a farmernadrágot és a boxer alsót, majd Lindáról is szabályosan letépte az összes, réteges ruhadarabot. Párat el is szakított.
– Te rohadék szemétláda! Ezt nem fogod megúszni! – rúgkapált, vergődött mint egy csapdába esett, védtelen kis állatka, és megpróbált harapni is, hátha fájdalmat okozhat, és kiszabadulhat. Ám minden reménytelen igyekezete
totális zsákutca volt, hiszen minél erősebben, akaratosabban próbált meg szabadulni Attila annál brutálisabb, és elvetemültebbé vált.
– Harapsz kis ribancom! Ez nagyon bejön! – akkora pofont adott neki visszakézből, hogy bár Linda gyűlölt sírni, mert az gyávaság lett volna mégis fájdalmában eleredtek a könnyei, és egyre reménytelenebb helyzetbe került. Mintha teste is kezdte volna feladni a küzdelmet a szabadságért.
Attila indulatosan, erőszakosan belé hatolt, mintha Linda egy rongy vagy egy párna lenne, amit az ember bármikor használhat. Érezte, hogy teste megtörik, majd a már-már elviselhetetlen lelki sokk, és trauma, totálisan megsemmisítő fizikai fájdalom után tehetetlen, és gyengévé válik. A szívtipró viszont gyilkos örömöt, és kéjes élvezet érzett.
Ötven percig ment a brutális macska-egér harc, míg végül Attila abbahagyta.
– Ahhoz képest, hogy okostojás vagy nem is csináltad rosszul! Most pedig húzzál a kocsimból! – kinyitotta a Fiat 1500-as ajtaját, és használt ruhadarabként lökte ki Lindát szétszakított ruhadarabjaival, kabátjával együtt az iskola melletti bevezető utcára.
– Lehet, hogy szólók pár haveromnak, hogy rád mindig lehet számítani! – szólt ki az ablakon át, majd nagy gázt adva elhajtott.
Linda úgy érezte ennél nagyobb lelki tragédiát ember át nem élhet. Annyira kétségbeesetten, sebezhetőnek érezte magát, mint egészen csecsemő korában, mikor a szüleire volt utalva, hogy megvédjék a gonosz világtól, és a félelmetes emberektől. Megpróbálta összekaparni emberi méltóságát; igyekezett kabátját, és elszakított ruhadarabjait annyira összehúzni, amennyire csak lehet, eltakarva a kínos részeket, megszégyenülten, lassan hazabotorkált. Olyan lassan ment, mintha kiakarna vonulni végleg az időből.
Amikor hazaért szülei még mindig dolgoztak. Kora délutánra járt az idő. Igyekezett gyorsan levetkőzni, és arra gondolt, hogy vesz egy forró fürdőt. Éjfekete haját kontyba fogta, levette magáról a szemüveget, mely mintha szándékosan elakarta volna rejteni arcát. Ahogy a tükörbe nézett, mintha egy felnőttesebb, magabiztosabb valaki nézett volna vissza rá, aki azt mondta: ,,Nehogy most megtörj! Muszáj erősnek maradnod! Megértetted!”
Nem tagadta sosem, de mindig is erősen foglalkoztatta az öngyilkosság kérdése. A totális megsemmisülés előtti pár pillanat, amikor az ember élete csupán egy aprócska hajszálon függeszkedik. Később már úgy gondolt az öngyilkosságra, mint egy rituális szertartásra, ahol az emberi lélek mintegy jelképesen felkészíti magát a bizonytalan túlvilágra.
Teleengedte a kissé ósdi, ormótlan öntött vaskádat forró vízzel, majd lassan beleereszkedett, akár egy kecses hattyúmadár. Érezte hamvas bőrét miként járja át csalogatón a kellemes forró víz. Gyorsan szappant vett elő, és veszett iramban szappanozni kezdte magát, mint aki legszívesebben az összes mocskot, szennyet, fertőt leakarta volna mosni, elakarta volna tüntetni magáról. Rengetegszer leöblítette testét vízzel. Igyekezett megnyugtatni zaklatott, nyughatatlan szívében a fájdalmat, szégyent, és azt, hogy nem volt elég bátor, ahhoz, hogy kiszálljon, amíg lehet. Időnként újra eleredtek a könnyei. A fürdőszobai tükörhöz közeli asztalán meglátta apja régi szikeéles borotváját. Még most is hallotta hangját, hogy ez a vacak borotvával mindig megvágja magát. Finom, hosszú ujjai között forgatni kezdte a könyörtelenül hideg, baljóslatú pengét, és arra gondolt, hogy ,,szemet szemért, fogat fogért” és igenis bosszút áll. Arca elszánt volt, dühös, és egyre határozottabb…
Később édesanyjának merte egyedül bevallani mit művelt vele Attila. Anyja és apja feljelentést tettek a rendőrségen, de más nem történt.