Nemsokára eggyel kevesebben

Nemsokára eggyel kevesebben

– Drága! Most besoroltak téged is, és nemsokára elválunk.
– Csak ésszerűen és okosan! A reklámszatyorban ott van minden: fehérnemű, bébidoll, fogkefe, szappan.
– Látod, ő jött előbb, most őt hozzák ki hordágyon. Még ötször megfordulnak, és te következel.
– A papucsod itt van? Annak ott kell lógnia a kerék fölötti kampón – meztelen lábfejed ugyan úgy fog kilógni a paplan alól, mint az előbbieké, és ugyan úgy fognak veled is manőverezni a folyóson.
– Annak a festett, deszka lánynak az anyja még a tolókocsisnak is adott egy ötvenest… Elébünk tolakodott – vele hamarabb végeznek.
– Képzeld, micsoda világ dőlhetett össze bennük, mikor reménycsemetéjük „megesett”!
– Úgy hallottam, hogy az ilyen kis szajhákkal mégsem annyira fájdalommentes az abortusz, mint a törvényes házasélet életcsíráival. „Fájjon csak, meggondolja, hogy még egyszer széttegye a lábát!”
– De hiszen te nem tartozol közéjük! Te általam vagy itt… nem tudják, hogy mi… Biztos bántani fognak! Beléjük vágok, letépem az inget róluk… kiütöm az autóik lámpáját!
– Rohadtak!
Idáig azt hittem, hogy csak szerelmünk tárgya, és most kihegyezett fogók, tapasztalt kezek fognak rácsimpaszkodni. Ami a legintimebb volt, most „halpiacra” került!
Mikor már hálóingben a műtő ajtajánál pillanatok választottak el, hogy beleszagolj az altatógázba, visszaküldtek, hogy a „bugyit is le kell vetni”.
Mintha elém szaladtál volna a 67-es meg-állójában, mintha ajándékodat pillantanád meg a fenyőillatú karácsonyfa alatt, úgy engedelmeskedtél, és futottál a vetkőzőbe.
Aztán elnyeltek a falak.
Már biztos a műtőasztalon fekszel – már alhatsz is. Egy Fecske tíz perc – tövig szívtam. Időérzékem csalt meg? Mit csinálnak, valami baj történt?…
Először a kocsi mellső kerekei jelentek meg, majd a kampón táncoló harminchatos papucsod, később tested a paplan alatt, majd arcod. Alszol.
Sápadt vagy, mint a kórtermek, szádat nyitva felejtetted: sötét hajad, mint a széltől bolygatott szalmakazal szóródtak szét. Eltoltak mellettem, de te csöndben vagy. Nem tudsz rólam, de én tudom, hogy kiszolgáltatottan is, de létezel. Zavarban voltam, és a gondosan rád terített paplanon is igazítani valót találtam. Nőgyógyászati rendelőben otthonos, középkorú nők részvéttel teli mosolyával találkoztam. Könnyeztem, és a szám remegett. Szégyelltem magam, és a fal felé fordultam. Semmelweis keretbe foglalt, bölcs tekintete ítélkezett gyengeségem felett. Így szólt: „Tudod, te alig tizennyolc éves, szinte gyermek, hogy hány anya szemükben földöntúli örömök közepette párállta kezemre hideg leheletét?”
A tolókocsis szólított meg:
– Ne féljen, minden rendben van!
Csak félszemmel mertem ránézni, de ez is elárulta lányos reakciómat. Mások barátságát mindig igyekeztem viszonozni, de most lehetetlen volt szavakat formálnom.
Újból Semmelweis felé néztem: Már nem érdekelt, ki mit lát szemem sarkában – elindultam a kijárat felé.

Budapest, 1972

“Nemsokára eggyel kevesebben” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Szomorú. Hány és hány ember szeretne, de nem lehet neki és sokan várakoznak arra, hogy kapjanak, de nem kaphatnak, mert inkább megölik őket, minthogy esélyt adnának nekik az életre.

    Rita🎄

  2. Ó, hát ez szomorú nagyon, hiszen akár egyel többen is lehetnénk…

Szólj hozzá!