Halhatatlan

Apósom halála mindannyiunkat megrázott. Szeretett műhelyében nézelődtem. A szerszámok katonás rendben sorakoznak a polcokon. Mindennek pontos helye van, nem állhatta a rendetlenséget. Kelletlenül vallom be magamnak, hogy én hozzá képest igencsak rendetlen vagyok.
A műhelyben félhomály uralkodik, hunyorgok kissé. A bejárattól jobbra egy hófehér lepellel gondosan letakarva valami. Kíváncsian emelem fel a leplet. Egy bakelit lemezjátszó az. Mellette rengeteg lemez. Összecsomagolom, berakom az autóba. Hazaviszem.
Otthon gondosan letörölgetem a lemezjátszót, és a nappali szekrényre teszem. Tizenkét éves kisfiam a kanapén ül, és a telefon kijelzője mögül sandít rám, vajon mi lehet az a fura szerkezet. Egy nedves ruhával egyenként kezdem megtisztítani a fekete korongokat. Kisfiam oldalát erősen furdalja a kíváncsiság, egyre gyakrabban szakad el tekintete a virtuális világtól.
– Mik azok apa?
– Ezek? Hanglemezek. – válaszoltam.
– Az meg mi?
Kelletlenül látom be, hogy milyen öreg vagyok. A tizenkét éves fiam még nem is látott hanglemezt.
– Tudod, amikor én voltam annyi idős mint te, még nem volt internet. Nem volt Youtube, nem voltak zenei megosztó oldalak. A zenéket ilyen hanglemezeken, vagy mágnesszalagokon tudtuk tárolni, és meghallgatni.
– Ezeken zenék vannak?
– Igen, zenék is.
Kíváncsisága felülkerekedett a virtuális világ vonzerején. Letette a telefont, és mellém ült.
– Ez ki? – kérdezte a borítón lévő svájcisapkás férfira mutatva.
– Ő? Hát ő Hofi Géza… volt. Sajnos már nem él.
– Ő is énekes?
– Nem – mosolyodom el – bár énekelt is, de ő humorista volt. Vicces dolgokat mesélt. Kifigurázta a kommunista rendszert.
– Meghallgatjuk?
– Miért is ne!
Fölraktam a lemezt. A lemezjátszó tűje hangos koppanással ért a lemezhez, és az öreg szerkezet recsegve kezdte játszani a hetvenes évek hangját. Hofi a tervgazdálkodás kudarcát figurázza ki. A közismert malacos történet. Tudod, amikor a koca tíz kismalacot fial. Az alsó vezetők, az ő vezetőik mind kicsit hozzátesznek.
– A koca tizenegyet fialt!
– Nem, tizenkettőt, sőt tizenhármat!
Mire a pártvezérnek jelentenek már tizennégy a szám. A párt úgy dönt, tízet eladnak a szovjeteknek, a maradék négy kismalac pedig a magyar gazdaságot gyarapítja.
Kisfiam csillogó szemekkel hallgatja, és dől a nevetéstől. Nem érti a hibás tervgazdaság lényegét, de ez nem is érdekes. Magát a történetet, és az előadás módját találja viccesnek.
Elképzelem Hofit, amint 1976 egyik reggelén álmosan iszogatja a kávéját, és a naptárát nézegeti.
– Kilenckor lemezfelvétel.
Gyalog megy be a stúdióba, egykedvűen sétál végig a szürke utcákon. A portásnak elsüt egy viccet, majd komoly megbeszélést tart a kiadó producerével. A mikrofon elé lépve azonban előveszi az egyedi modorát, és előadja a tizennégy malac történetét. Neki ez csak egy munkanap volt. Semmi különös. Nem sejti, hogy valahol, valamikor évekkel a halála után egy tizenkét éves kisfiú göndören fog kacagni a viccein.
Na kérem, ez a halhatatlanság. Apósom gondosan őrizte ezt a lemezt, és most én őrzöm. Egyszer talán az én fiam játssza le az unokámnak, aki ugyanígy kacag majd rajta. Míg recsegő bakelit lemezek bújnak meg műhelyekben, padlásokon, Hofi Géza halhatatlan.