Tündibündik

Tündibündik

– Te, öregem mekkora fogás! Két kis tündibündi, igazi szűzbogyók. Majd elepednek értem. Egész nap a nyomomban vannak. Egyik sem hord melltartót, és apró mellbimbókkal felváltva vesznek célba. Egymásra citálva kínálgatják testüket, csak a nejlon köpeny alatt drága kis bugyijuk jelent némi akadályt. Megveszek, ha szélnek eresztem őket!
Lékai Zsolt második nyarát élő orvosi diplomája, sötét körszakálla, nővéreket vetkőztető vizslatása nem volt hasztalan az ápolószemélyzet természetbeni juttatásainak kiaknázásában.
– Össze kéne csapni egy tinizsúrt. Elhozom Ribizlit, ha nem éppen az újonnan felcsípett pesti színészgyereket rongálja az öltözőjében.
– Oké! – válaszolt Tamás, miközben a szemközti bárt vették célba. Amúgy szobrász, és a műtermében vetkőző női modellek igen kis százalékát faragta kőbe.
A kisváros porosan ásítozó éji csendjét néha a mellékutcákból kikanyarodó autók csikorgása törte meg. A főtér neonjai ezüstport szórtak a buján ölelkező fák lombjaira. Egyike citromsárgában, másika okkerban fürdött a fémszínű ragyogásban. A tér túlsó oldalán a Drink bár rózsaszínen sikamló homálya szűrődött át a függönyök barázdáin. A kijáratnál divatöltönyükhöz idomult lionok, meztelenhátú, estélyi ruhás nők folytattak alkalomhoz idomult társalgást. A konyhai mosatlanok szagát magába szívó kapualjakat, erkélyeket és parkokat a tavasz kristálycsillogású frissen szökkenő illata árasztotta el. Az életre kelés, a természet megújulásának mámora ragadta magával a tél balzsamát repesztő egészséges ösztönöket. Lehetetlen volt hazamenniük, pedig a nőket már a bárban lefoglalták, s a többi szórakozóhely ablakai sötétben bámultak az utcára.
Lékai a holnap estétől várt elégtételt. Alacsony termete a sokat akaró izgága ember mohóságával habzsolta a nők feszülő bájait. Türelmetlen tekintete ma éjszaka csak a gyengébb nemben és az italban látta a dolgok értelmét. Farmeröltönyében, és alatta kockás flanelingében, némi ellentmondással szolgált az olyasfajta idegenek közt, kik csak a kórházból ismerték. Ott igyekezett komoly lenni, és nem kevesebbnek látszani kollégáinál.
Tamás András, a szobrász, már a hatodik fél örmény konyakot itatta a másikkal. Mind a ketten nőre vágytak, de az ízlésküszöbüket jóindulattal is nehezen átlépőket pénzeszsák kőművesek és tetőfedők birtokolták.
– Megmondom, hogy képzelem az egészet – szólt Lékai. Először csukd be a szemed, és gondolj a következőre: …
Tamás előtt elsötétedett, és italjáért nyúlt.
– Ha fantáziád engedi, akkor el tudsz képzelni hamvas, pirosló, nektárját akkor csordító érett gyümölcsöt, mikor én azt akarom.
– Gyümölcsöt?
– Gyümölcsöt.
– Hogyne!
– Csak le kell szakítani, és bele kell harapni édes húsába. Ízeit csorduló nyálad csatornáin kielemezni, mohón fölemészteni. Olyan, mint a frissen fejt tej, amit habosan, szőrőstől, bőröstől, talán poharastól is érdemes lenyelni.
– Nagyszerű, de most szeretnék keveset látni is, erős a gyanúm, hogy Edit kezét fogdosom.
– Ördöge van, Andris! – mosolygott rá a mixernő. Látja, a kezem tapintásából is rám ismer. Nem felejt a fiú! – Nevetett, majd megfordult és lehajolt. Nyakába emelkedő miniszoknyája cseppet sem zavarta.
Lékai egyre vörösebben látott. Az izmos combok a dohánybarna csipkebugyinál végződtek.
– Büdös ringyó! Tegnap kicsikart tőlem ezer forintot abortuszra. Hülye! Kinek más-nak foghatnám a kezét, mikor csak ő van a pultban! – mondta halkan az áldozat.
– Nem jól csinálod. Egyszer majd elmondom, hogy mi kell nekik. De most figyelj: a két kis cukorfalatot, akik egyébként állatira zavarba jönnek, ha meglátnak, spekulatív pszichológiával a megadásra, öntevékenyen bugyijuk szalagokba való letépésére fogom szuggerálni. A drágákat leültetem az ágyra, én közéjük úgy, hogy mikor az egyiknek, vagy a másiknak dumálok, higgyék azt, hogy szájon akarom kapni őket. Valami jobbfajta szájsprayvel fogom orruk előtt birizgálni a levegőt. Mind a kettő arra fog várni, hogy végigfektessem, de páros számuk az ő világukban ezt kizárja. Elkezdem valami köznapi dumával, aztán egyre több érzékiséget, szexet, majd perverzitást keverek a szövegbe. Natúr pornográfiával folytatom, és közben veszem észre, hogy felajzott vágyuk maguknak követel. Ez lesz a kuriozitás! Két kis szűz tinivel, nem ilyen vén lotyókkal! – és tekintetét végighordozta a termen.
És valóban a koreográfia elképzelése szerint alakult. Erzsi és Nóra az Amo szappan illatú tinik közé ékelte magát, míg szobája másik sarkában Tamás és Ribizli feküdtek.
Ribizli a város „nagynő”-i közé tartozott. Alig másfél éve nyűtte el második férjét. A bárban vagy a házibulikban töltötte aktív éjszakai életét. A színházi évadókra leutazott pesti színészek első állomása volt, de nem vetette meg a művésztelep szocialista országokból érkező alkotóit sem. Arisztokratikus arcvonása, előrenyúló ajka, és hegyes feneke méltán keltették fel a „békés utazók” figyel-mét. Tamás valamiképpen kivételnek számított, mert érte több ízben is felborította menet-rendjét.
Most éppen új szerzeményéről tartott színes élménybeszámolót. Közben ócsárolta a várost, ahol egy jobb „krapek” sincs. Már előre félt a téltől, amikor is a környék hím egyedeivel kell beérnie.
A férfi méla közönnyel szívta a nő Pall-Mall-jét, és csak akkor mozdult meg, amikor italért nyúlt. Várták, hogy valami történjék az ágyon, amikor is belemerülhetnének szerelmi tusájukba. Lékai az őstársadalmak spontán nemi tevékenységét méltatta. Kitért az eszkimók páratlan vendégszeretetére, amit azért talált említésre méltónak, mert tudomása szerint a családfő nem csak fókazsírját és jegesmedvebocsát, hanem asszonyát is fölajánlja. (Ettől lesznek kívánatosabbak.) Tahiti szigetére is elvezetett, ahol a világ legszebb női boldogan élhetnek, mert az utazók és az őslakosság jóvoltából, oly gyakran repdesnek a gyönyör szféráiba, mint számszerűleg egy európai hónapra vetített fogmosása. Lucullus lakomái is terítékre kerültek, mikor is a Tiberis-parti vil-la madár alakúra vágott puszpángjai és ciprusai esténként kígyóderekú egyiptomi hetérákkal telnek meg. Elmondta a jelenkor erkölcsi képmutatását, álszenteskedését, ami nem vezet másra, mint az egyén megkeseredésére.
A dohányfüst és a sarokból Ribizliék lihegése egyre szaporodott. Lékain a zakó egyre szűkebbnek bizonyult, lassan sűrű verejték lepte el homlokát, egész testét. A két lányon: Nórin és Erzsin nem látszott, vagyis nem mert látszani az események egyre izgatóbb és már csak testiségben medret találó áradása. Miközben tovább handabandázott, úgy érezte, mintha nem is a tegnap-tegnapelőtti „tündibündik” ülnének mellette, hanem valami zongoraműbe mélyedt, vagy írógép előtt ülő egyenes hátú, zárt combú idétlenek. De ő sem merte fordulatát provokálni a helyzetnek. Először, mert gyáva volt, másodszor, mert annyira belelovalta magát az erotika méltatásába, hogy már fáradtságot érzett. Félt, hogyha abbahagyja, istentelen nagy űr fog tátongani közöttük.
– Túllőttem a célon! – gondolta, de már arra sem volt mersze, hogy fölálljon és meghúzza a poharat. A méltatlan agresszivitást látta abban, hogy újból a négy hosszú comb közé ékelje magát.
A lányok szavait hümmögéssel, igenléssel, kuncogással kísérték, tehát nem is tőlük félt, hanem önmagától. De most kifogyott, hirtelen csend lett. Ribizli körül elfogyott a levegő, Tamás mélyen, ütemesen szuszogott. Erzsi halkan kuncogott, majd Nóri szemétől kérdezte:
– Ott, a sarokban! Észrevetted, láttad? Hi-hi-hi! Hallod!
Lékai nem mert előre nézni, mert úgy bambának találta magát, oldalra még úgy sem… A tinik, mint falusi pletykán, félve hancúroztak: „Így készül a gyerek?” Karját mindkét oldalról nemegyszer csiklandozták a felelőtlenül rezzenő kemény cicik. Már szaglóhámját áztatta a nőszag. Nóri hátul nyitott ruhája szabadon láttatta selymes hátát. A rajta hömpölygő vöröses fény csak néhol vetett árnyékot gerincén, lapockáján. Törékenynek, vékonyfalú porcelánnak, lágynak tűnt.
Kattant a villanykapcsoló, vakító fény hasított szemükbe. Ribizli a földön plédbe csa-varva magát, izzadt háttal fordult a falnak. Tamás mérgesen, kitágult orrcimpákkal vette célba a két lányt.
– Na, minek örültök, pisisek! Nyugodtan erre fordulhattok, nem kell az ablakot bámulni, különben sem láttok ki rajta. Nézzetek csak ide, ez izgalmasabb lesz a hallottaknál!
Először az egyik, majd a másik az előző sikoltására fordult a szobrász irányába. Tamás egy szikével a szájában, meztelenül, ugrásra kész bika ábrázatával meredt rájuk. A lányokon páni rémület lett úrrá, és pillanatok múlva fapapucsok géppuska kattogását verte vissza a lépcsőház rideg fala.
Tamás odahajolt Lékaihoz, és halkan súgta:
– Nincs nagy baj, öregfiú!… Én most el-megyek, Ribizlit itt hagyom neked… fehérmájú, sohasem bírtam vele… lesz egy jó nap-ja!
– Menj a francba! – mondta Lékai, és üres tekintete végigúszott a szobán.

Másnap, annak ellenére, hogy nem volt látogatás, Lékai az előtér fikuszokkal beültetett virágágyása körül főkötős parasztasszonyokat, és néhány botot nyelt, kunkorodott gallérú férfit pillantott meg.
– Tessék mondani, doktor úr! – vált ki egy alacsony termetű, tömzsi asszony a társaságból. – A lányomat keresem, tetszik tudni, itt dolgozik a kórházban. Várunk rá, de még nem jött…
– A nevét tessék mondani.
– Tóth Nóra, na meg Erzsi, Füleki Erzsi is, ha lesz olyan szíves… Neki is itt vannak.
– Legyenek türelemmel, mindjárt üzenek nekik – s már fordult is volna a kórtermek felé, de a nő folytatta.
– És tessék mondani, hogy viselkedik? Tetszik tudni, ha valami panasz lenne rá, én elsüllyednék a szégyentől, na meg az uram… arról szólni sem merek. Szíjat hasítana a hátából!
– Azért bizony kár lenne…!
– Ugye, doktor úr! – és Nóra mosolya kelt életre az asszony ráncba forduló arcán.

Szőcsénypuszta, 1978