Hova, s miért

Mai körutam a Mammut pláza felé vezetett. A többi helyet jelenleg kerülöm, mert mindhez fűz valami megfoghatatlan rossz érzés, emlékeimből fakadóan, melyek lenyomatként pusztítanak engem belül, de a lényeg, hogy elindultam némi enni valóért, holnap ünnep, nehogy éhen kelljen halnom. Mondja a depis…Sétálgattam a megállóban, soká jött a villamos, a visszereknek nem jó, ha sokáig ülünk vagy állunk egy helyben. Még a bütyköm tűrhető volt, az ortopéd cipőmbe is alig fér el, persze nem pont miatta írták fel, teljesen eltorzultak a lábaim. Elfoglaltak ezek a gondolatok, és nem szorongtam. A 17-esre felmásztam, leültem és nézelődtem. Az utasokat figyeltem. Előtte mikor keresgéltem az ülőhelyet, a villamos végéig kellett mennem, mert sokan két helyet foglaltak, szatyor, rálógó kabát, ilyesmi, semelyiküket nem érdekelte a másik ember, eleve úgy illene lenni, hogy más is hozzá férjen mindenhez. Én-én-én. Én nem ilyen vagyok. Nem baj, a Mammutig így is eljutottam, szemerkélő esőben, hűvös szélben, félhomályban. Félig éberen mentem be, irány a kedvenc boltom, kütyü bolt, utána pár ruha üzlet, le a Sparba, és elfelejtettem a listát a zsebemben, úgyhogy miután átmentem onnan a Mammut 2-be, jutott eszembe, mit felejtettem el venni. A műszaki áruházba csak kíváncsiskodás miatt néztem be, de egy villanykörtével jöttem ki. És akkor jött a patika. A listával a kezemben kínlódva kerestem a reuma krémeket, meg a visszér kenőcsöket, persze sehol nem voltak. Elvesztem a rengeteg áru és polc közt, ekkor tört rám a szorongás, éreztem, hogy baj van, úgy szerettem volna, ha valaki kimentene, segítene. A biztonsági őr állt tőlem egy méterre. Feltűnően úgy tett, mintha igazgatná a vitaminos dobozokat, de tudtam, azt figyeli, lopok-e. Megszoktam, ismerem a helyzetet. Ettől még nagyobb zavart éreztem, kigomboltam kabátomat, leizzadtam, ekkor erőre kaptam. Azt gondoltam, a fene egye meg, ez itt figyel, ahelyett, hogy valaki segítene. Már a hátam mögé került, merthogy ahogy lépkedtem a hosszú polc mentén, jött utánam, aztán úgy döntött, kerüli a feltűnést. Na, én meg úgy döntöttem, pont ő fog segíteni. Megfordultam, és kérdeztem: Merre vannak a reuma krémek? Oldalra fordította fejét, sandán nem is nézett rám. A kérdésemre nem reagált, láttam, meg sem értette, hogy épp kérdezek, a rossz szándékú gyanúsítástól nem is érzékelte a valóságot, azt hitte, csak rászólok, hogy mit bámul és követ? Megismételtem: Merre vannak a reuma krémek? Nem akarom az egészet végig nézni, mutassa meg!
Készségesen oda vezetett, a patika óriási területén, a rengeteg polc közt, majd megköszöntem. Válogattam, mikor rájöttem, Flector gélt írtam fel, az meg eleve nincs kitéve, majd az eladótól kell kérnem. Na, jól beindult újra a szorongás, ugyanott találtam magam, mit előtte, most meg a visszér krémet nem tudtam, hol van, eleve is azt kerestem, az őrtől a másikra kérdeztem rá, mert feszített a helyzet. Mikor felfogtam ezt, sőt még a visszér kenőcsöt sem tudtam, hol lehet, olyan rosszul lettem, hogy feladtam, én már itt semmit sem fogok tudni beszerezni. Szó sem lehet róla, kell minden, fáj a lábam, az ereimnek is még ma kell valami. Újra járkáltam polcról polcra, sehol, kétszer végig néztem mindent, megtaláltam, de még most sem tudom, hol és hogyan, szemeim előtt sem jelenik meg a kép, de lényeg, hogy a pici fehér kosárba tehettem végre, és sorszámot is húztam. Leültem, vártam a soromra, mindenem csupa víz lett, elkezdtem félni, mi lesz, ha így kimegyek a hidegbe. Eszembe jutott a pláza wc-je, hogy ott majd megtörölközöm, de azt már úgysem találtam volna meg. A kis nő aranyosan szolgált ki, a felírt gyógyszert is kiadta, szép kis patikai papír zacskóval indultam a kijárat felé. Izzadtan, fáradtan, de megkönnyebbűlve. Az őr a kijáratnál állt, bár rossz érzésem volt, de elköszöntem. Vissza is köszönt. És váratlan módon hozzá tette: Minden jót!
El sem hittem, fel sem fogtam, pár másodpercig, aztán én is minden jót kívántam. Ahogy mindig, most is figyeltem, az utánam távozó vevőtől is elköszönt, de minden jót nélkül. És ez sokat jelentett nekem. Az őrnek bűntudata volt. Ráadásul a bal kezemen csuklóvédő segédeszköz is volt. Gondolom, látta. Hát szóval igen. Egy ilyen beteg bemegy a gyógyszertárba, erős fájdalmakkal, gyógycipővel, szorongva, és ahelyett, hogy valami segítséget kapna, rááll a biztonsági őr, mert gyanakszik. Más is volt a boltban, miért pont engem néztél ki? A földszintig a mozgólépcsővel feljutottam, az izzadás elvette kedvemet a további nézelődéstől, már kimentem volna, de mégis, nem szenvedni jöttem be, még egy ruhaboltba benéztem. Itthonra kellene egy jó kis pulcsi. És helyette két szuper mellényt vettem. Jó meleget, jó drágán. Már besötétedett, elsőre azt sem tudtam, most az első emeleten, vagy hol vagyok, a kijárat sem úgy tűnt, mintha kijárat lenne. A szorongás beszűkítette tudatomat, azt viszont tudtam, hála Istennek, ezt senki sem láthatja rajtam. Igen, ez a földszint, és az ott a kijárat. Még mindig csöpögött az eső, a 17-es megint jó soká jött. Az új év viszont már holnap megérkezik. Észre sem veszem, és az egyhangú, gépiesen rohanó hétköznapoknak egyszercsak vége lesz, és meghalok. De hol van közben a remény egy jobb életre? Lesz-e, és ha lesz, talán nem ugyanaz a vége? A múlt héten még komolyabb depis állapotban ültem az ágyamon, testi fájdalmaim elviselhetetlennek tűntek, sorsom, múltam felett keseregve elsírtam magam:
Én nem kértem, hogy megszülessek, és itt vagyok tele fájdalommal, szenvedéssel, egy borzalmas sorssal, amire nincs szükségem, nem kértem az életet, nem akartam megszületni, nem akarok élni…
A sírást abba hagytam, újra tettem a mindennapi dolgokat, és most azt kérdezem magamtól, milyen messze még a tavasz?

“Hova, s miért” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Nekem sohasem jutott eszembe, azt mondani, gondolni, hogy nem kértem az életem. Akkor ez nem is volt “divat”. Az élet egy lehetőség. Senki se tudja kérni, a szülő döntése. Megértem, hogy aki beteg, az nem tud ennek a létnek felhőtlenül örülni, bár több olyan ismerősöm is van, aki betegen is boldog. Talán inkább a lelki betegség az, ami fájdalmassá tudja tenni a létet. Rengeteg sérült, sőt nyomorék érzi teljesnek az életét és akár részt is vesz az olimpián is. Vannak a szájjal festők, akik a kezüket se tudják használni, mégis alkotni akarnak. Kerekesszékes ismerősöm is van – nem is egy – de az egyiknek nagyon szép a hangja és azzal szokott szolgálni a gyülekezetben. Ugyanakkor vannak egészséges, sőt sikeres emberek is, akik eldobják maguktól az életet, mert valamiért boldogtalanok. Más meg egy forró teának, vagy rántott levesnek is örülni tud. A szegény is élvezheti a napsütést, örülhet, ha a szárazság után jön egy frissítő zápor. Ahányan vagyunk annyifélék. Ráadásul a rosszkedv, depresszió is lehet csupán átmeneti, ami után ugyanúgy tud örülni és nevetni a személy, mint ha minden rendben lenne az életében. Egy kedves szó, figyelmesség, ahogy kis Rita is írta, ha valaki minden jót kíván is jó érzést tud adni. Senki nem tudja, hogy kit hoz a világra. Számtalan zseninek született beteg gyermeke, míg egyszerű, írástudatlannak kiemelkedő tehetségű. Az élet élni akar és addig jó, míg így van, különben kihal az emberiség. Van, aki örül egy divatos, vadi új cuccnak, más meg annak, hogy a túrkálóban fillérekért talált kedvére valót. Fel a fejjel, amig van, mondták olykor viccesen a rosszkedvű embernek. A biztatás és odafigyelés sokat tud segíteni a helyzetünk megítélésében. “A magány nagyon rossz tanácsadó, de, aki magányos, annak bizony ő osztogatja a lapokat”. Nagyon találó La Vie ezen megjegyzése. Ahogy mások felé fordulunk, kisebbnek tűnik a saját nehézségünk.

    Szeretettel: Rita 🌸

  2. Kedves Judit, örülök, hogy itt jártál, köszi, viszont kívánom sok szeretettel, Rita

  3. Kedves Rita! 🙂

    Nagyon jó az írásod, de a helyesíráson egy-két helyen javítanod kellene. Az a pánikreakció, amiről írsz, s az a vásárlási kényszer bizony a depresszió sajátossága, amikor az ember úgy érzi, leélte már az életét, s minden egyes napon valami újabb fájdalommal – testi-lelkivel – kell szembesülnie, miközben egyedül van a világon, s minden olyan szürke, sehol a napfény, a remény. A magány nagyon rossz tanácsadó, de, aki magányos, annak bizony ő osztogatja a lapokat. Sok szeretettel kívánok Neked valami szépségest, mert pontosan érzem az írásod súlyát!

    Szeretettel:

    La Vie

  4. Kedves Éva! Köszi az olvasást, Mindenkinek is, aki itt járt…sajnos igen….jó lehet ha egy nőnek van(nak) gyereke(i), a sorsom ezt nem tette lehetővé, és komolyan fáj, hogy nem tudhattam, nem tapasztalhattam, milyen egy pici baba, és hogyan lesz felnőtté.
    Szeretettel, Rita

  5. A pánik kedves Rita szörnyű. Nekem is van, tudom mit jelent. Nagyon sajnálom, hogy Te is a gyógyszertárba hordod a pénzedet, akárcsak én. A betegség a legnagyobb ellensége az embernek, bár a magány is az lehet, szerencsére nekem van gyerekem, így az utóbbit nem ismerem. Szeretettel: Éva

  6. Drága Karola! Kűldök Neked sok szeretetet, legyen szép a napod, 😍

  7. Drága Rita!
    “Én nem kértem, hogy megszülessek” Ezt a mondatot gyerekkoromban én is sokszor feltettem magamban , aztán amikor megismertem egy fiatalembert,bennem minden megváltozott. Évekig a legjobb barátom volt, s végül 6 év után ,ő lett a férjem.Tudod nekem biztosan ő miatta kellett megszületnem. Ő is sokszor volt depressziós ,amin át kellett segítenem. Vigyázz magadra! Örülj annak, hogy eltudsz kápráztatni bennünket az őszinte gondolataiddal. Szeretettel olvastalak. Karola.

Szólj hozzá!