Ha beüt az élet

Úgy tervezte, hogy amint lehet azonnal lelécel szülei házából. A nagy ,,családi fészekből” ahogy szánalmas, munkanélküli öccse sokszor emlegette, akinek már vagy kilenc éve nem volt állandó bevételi forrása, viszont időközben megcsinált egy csajt a szomszédból, és lett tőle egy kislánya, akik szintúgy beköltöztek hozzájuk, vagy csupán átjöttek a szomszédos utcácskából, hogy aztán végképp náluk maradjanak.
Mondogatták is vidéken, hogy ebből a Kárpáthyék lányából aztán sosem lesz semmi! Elvégre első szülött lányként úgy el volt mindig is kényeztetve, hogy hercegnős élete során egy szalmaszálat sem kellett sose megmozdítania.
,,Ebből elég volt! Nem lesz senki lekötelezettje, és nem fog férjhez menni se, ahogy vaskalapos nagyanyja és kotnyeles anyja elvárta volna tőle. Még mit nem! Önálló, független nő lesz, aki megvalósítja majd álmait csak tegyen szert egy nagy halom pénzre és jövedelmezőbb, kifizetődőbb, bizalmi kapcsolatokra, amiknek a révén majd bárhol, és bármikor érvényesülhet” – döntötte el, s abban a pillanatban, hogy elfújta a tizennyolcadik születésnapján a tortáján a nyeszlett gyertyákat. (ezt a tortát is az öccse ette meg) már csomagolni is kezdte régi, ócska, szocializmusból itt ragadt utazóbőröndöket, melyet még szülei használtak, és már alig várta, hogy a vasútállomáson vonatra szállva végleg búcsút mondhasson ennek az isten háta mögötti poros kisvárosnak, ahol ha tél van, ha nyár egyre megy, hiszen még a fű se nő, viszont a kocsma éjjel-nappal nyitva áll a vendégek előtt.
Hamar a nyüzsgő, tömött főváros emberricsajú, vonzó forgatagában találta magát, és nem telt bele kis idő, hogy jól kiismerje miként és hogyan mennek is a dolgok. Kezdetben persze kissé kínos szégyellősséget érzett, hogy akárki vadidegennel találkozott szemben a nyílt utcán majdnem mindenkinek köszönt, mert ezt tanulta meg odahaza. Később egyik közeli barátnője – aki szintén hasonló cipőben járt, akárcsak ő -, meghívta magához, illetve a jóval idősebb pasija által vett társasházi lakásba, hogy lakjanak együtt, és majd ha egyenesbe jött, és rendeződött az élete ráér kifizetni a lakbért, és egyéb háztartáshoz szükséges dolgokat.
– Figyel csak! Tényleg nem is tudom, hogy mit mondhatnék! Nagyon hálás vagyok, de eldöntöttem, hogy szeretnék a magam lábán megállni! Megérted?! – nézett vele kérdőn farkasszemet, míg barátnőjének így is negyvenöt percbe beletelt mire sikerült meggyőznie, hogy attól nem lesz se gyávább, se gyengébb, ha most elfogadja segítségét. Ki tudja? Meglehet majd később, ha már fényes karriert tudhat maga mögött még az is lehet, hogy meghálálhatja!
– Figyelj! Sose szégyell segítséget kérni! Egy erős, független csaj,mint te igenis kérjen segítséget az induláshoz! Szerintem ez tökre természetes! És ha nem jönnének be a számításaid na bumm! Akkor sem dőlt össze ez az átkozott világ! Megyünk a magunk útján és valahogy folytatjuk tovább! – jegyezte meg, és pár hét alatt könnyedén összeszoktak, mintha mindig is együtt éltek volna. Tudták, hogy ki mikor kel fel, mikor fekszik, és bagatell feleslegeségekkel eszük ágában se volt háborgatni a másikat. Igaz, ami igaz néminemű kisebb fejtörést okozott, ha a barátnője idősebb pasija betoppant egy kis görbe légyottra, addig neki illdomos volt kerülni, vagy sétálni egyet a társasházhoz közeli játszótéren, vagy parkban. Később aztán előszeretettel tárgyalták ki – akár éjszakába nyúlóan is -, a pasis ügyeket.
– …És milyen volt vele? – kérdezősködött mohón, kíváncsiskodva, csillogó szemekkel.
– Jaj, hogy lehetsz ennyire butuska! Valósággal a mennyekben éreztem magam! Olyan gyengéd, annyira romantikus! Mindig mondom, hogy egy idősebb férfi ezerszer jobban tudja mi kell a nők boldogságához, mint ez a sok agymosott, szánalmas, üresagyú kis mitugrász, akikkel csak úgy hemzseg ez a lakatlan város.
– Szerinted nekem is jogom van a boldogsághoz?! – kérdezte kicsit szomorúbb, érzelmesebb hangon.
– Na ná! Még szép! Hogy kérdezhetsz ekkora hülyeséget, mi?!
– Nem is tudom! Tudod annak a flúgos kisöcsémnek már van családja, én meg még mindig úgy érzem, hogy nem találom a helyemet! Tudod, hogy van ez! Néha az őrületbe képes kergetni!
– Hát persze, hogy tudom csajszi! Figyelj! Hivatalos vagyok egy V.I.P. buliba, és plusz egy főt vihetek magammal! Mit szólnál, ha elvinnélek! Ki tudja? Hátha szerencséd lesz, és kifogsz magadnak egy dúsgazdag, üzletember pasit, aki nem csak átkozottul jóképű, de van is mit a tejbe aprítania! Van? Van kedved hozzá?!
– Miért is ne! Ártani nem árthat! – egyezett bele.
Így történt, hogy barátnője elvitte a belvárosi negyed talán legexkluzívabb, legfelkapottabb helyére, ahova az egyszerű átlagemberek még csak be sem tehették a lábukat, hiszen meglehetősen borsosak voltak az árak. Amikor a nagydarab gorillatestű biztonságiak kérték a jegyüket barátnője felmutatta az övékét és a biztonsági kordon szalagja hirtelen kinyílt előttük. Ennek az exkluzív szórakozóhelynek az volt az egyik speciális szolgáltatása, hogy külön, félreeső klubszobákat és V.I.P. szektorokat alakítottak ki a valóban nagyon hírhedt, és híres törzsvendégek részére, akik már valósággal égtek a vágytól, hogy kiengedjék a zaklatott mindennapjaik gőzét, és terhes, kellemetlen feszültségeit.
A két fiatal lány máris belevetette magát a bulizás ereszd el a hajam fékeveszett táncaiba. Együtt riszálták hivalkodóan a csípőjüket, és borzolták össze frizurájukat, ha egy-egy ritmikus diszkó, vagy underground szám ritmusa ezt így kívánta és – nem tagadták -, de előszeretettel hízelgett a hiúságuknak, ha a legtöbb díjnyertes falubikája, vagy alfahímek nyálcsorgatón a bárpultnál tömörülve legeltethették rajtuk kigúvadt szemeiket. Néhányan nem voltak restek, és máris bepróbálkoztak.
– Sziasztok lányok! Na, hogy tetszik a buli? – kezdett táncba előttük egy partiarcnak kikiáltott, sportos, zselézetthajú pojáca, aki azt gondolhatta magáról, hogy a világ közepe.
– Bocsika bunkóka, de mi nagyon jól elvagyunk egymás között! – azzal a barátnő megforgatta kezével a másik lányt, akit kissé meglepett ezzel a furcsa tettével. A sportos majom kissé bosszúsan, hitetlenkedve tovább állt egy másik hölgytársasághoz, hátha valaki a horgára akad, miközben villogó tekintete továbbra is azt üzente a két barátnőnek, hogy ezért még meg lesztek leckéztetve egyszer.
Hajnali három óra is rég elmúlt, amikor a két barátnő hazaindult a koromsötét pesti éjszakában. Azonban néhány keresetlen lépést után a dörzsöltebb barátnő leintett egy arrafelé várakozó taxit, és nem számolva a költségeket hazavitette magukat a lakásukra, hogy kiadósan megpróbálják kipihenni a bulizos nap emlékeit.
Másnap mindketten kiadós fejfájással, és végtaghasogatással ébredtek. Úgy tűnt a reggeli méregerős kávé egyszerre kicseréli, és kiadósan fel is pörgeti mindkettejük szervezetét.
– Figyu! Mit szólnál, ha egész nap csak lazítanánk! Tartanánk egy közös házavató bulit? Vagy csak kószálnák a városban? Semmi értelme elpazarolni egy pompás, pazar délelőttöt, hogy elmenjünk dolgozni. – vetette fel ötletét.
– Figyel! Ne akarlak megbántani, de nekem ez egyáltalán nem pálya! A magam lábára akarok állni, és ha minden egyes nap szétbulizom az agyamat akkor sosem tanulok meg önálló döntéseket hozni! Úgyhogy bocsi, de ez sajnos nem fog menni! – felelte a másiknak, aki szemlátomást kissé megsértődhetett ezen, mert leugrott a vegyesboltba és csupán csak akkor került elő, amikor Helga már rég elment.
Az esélytelenek ősnyugalmával érkezett meg az állásinterjúra. Már előre eldöntötte magában, hogy semmi esélye sem lesz arra, hogy pont őt fogják felvenni, hiszen mostanság inkább a kapcsolatok, és egyáltalán nem a szakvégzettség domináltak. Önmagában mégis eldöntötte, ha ehhez az kell, hogy egyetlen nap akár négy-öt meghallgatást is a háta mögött tudhasson, ám legyen, de valaminek akkor is történnie kellene.
Hatalmas, fekete asztalt látott, és kilenc kíváncsi, árgus szemekkel fürkésző változatos életkorú embert, akik – úgy tűnt -, mindannyian egyedül rá kíváncsiak. Szorongva, kisebb gyomorgörcsös izgatottsággal foglalt helyet, ám a külvilág ebből szinte semmit sem vehetett észre. Magabiztos, talpraesett, és rátermettnek mutatkozott. Egy olyan nőnek, aki tudja mit akar. Már csak az volt a kérdés: miként és hogyan akarja elérni?
– Üdvözöljük Helga! Nagyon érdekes a portfóliója, és az önéletrajza! – kezdte egy középkorú, befolyásosnak tűnő, öltönyös ember, aki kivesézett szinte mindent, és szeretett mindenbe belekontárkodni. Most így úgy érződött, hogy változatos keresztkérdéseivel azon mesterkedik, hogy kiugrassza a nyulat a borokból, és kiadósan felbosszantsa Helgát. Ám Helga rájött erre a kis stiklire, és vette a lapot.
– Miért is akar a mi cégünknél dolgozni? Mit gondol hol lesz öt-tíz év múlva kezdetű kérdésektől egy idő után valósággal szeretett volna a falnak menni, vagy jócskán kitépkedni a haját tövestől, hiszen bagatell, semmitmondó kérdések voltak. Olyanok, melyet a legtöbb esetben az adott munkáltató csupán csak figyelmes illendőségből, és nem elszánt akaratból kérdez meg leendő alkalmazottaitól. Viszont úgy tűnt, hogy Helga tettre készen, kissé cinikus daccal válaszol minden feltett kérdésre, és arra törekszik, hogy még véletlenül se ülepedjék le és süllyedjen csöndbe az adott meghallgatás.
– Nos… igen! Nagyra értékeljük a válaszait! Pár napon belül majd értesítjük! Köszönjük, hogy befáradt! – közölte semlegesen, már-már unalmasan a középkorú ember. Úgy tűnt ő lehet a főnök ebben a társaságban.
Helga is megköszönte a lehetőséget, majd távozott a helységből, gondolván, hogy ő lenne az utolsó, akit alkalmaznának. Előbb vesznek fel egy szilikonnal felpumpált, csicsergő cicababát, aki egy mondatot se tud összerakni, viszont vadítóan dögös a megjelenése, és úgy látszik a mostani világban ez a megfelelő belépő az egyedüli sikerességhez. A délelőtt közepén járt, és Helga kezdte elveszíteni dinamikus optimizmusát, és reményteljes bizakodását, hogy ebben a városban egyáltalán találhat magának egy szakmai kihívásokkal kecsegtető állást.
Nem így barátnője, aki jóformán egész napját könnyen, lazán, és újabb bulizással töltötte, ahol persze volt alkalma összeismerkedni egy nagy rakás emberrel, akik készségesen névjegykártyákat, és mobilszámokat osztogattak neki. Úgyhogy, amikor késő délután magasságában váratlanul hazaállított, és kirakta a kis dohányzóasztalra begyűjtött zsákmányát legnagyobb csodálkozását az váltotta ki, hogy Helgának volt annyi mersze, hogy állásinterjúkra caflasson egész álló nap.
– Csajszikám! Tanuld meg, hogy ebben a városban, ha boldogulni akarsz kapcsolatokra van szükséged! Látod mit hoztam én, pedig csak hét órát töltöttem egy buliban, és máris lehetőségek egész tárháza nyílt meg előttem! Na, nézd csak meg őket! Ha találsz valami kecsegtető ajánlatot ne habozz és tárcsázz, vagy küldj emailt! – cseppet sem zavartatta magát ott helyben, cipővel lábain letelepedett a kanapéra és máris húzni kezdte horkantva a lóbőrt.
Helga figyelmes precízséggel böngészte át a névjegykártyákat és azon cégeket, ahol a kártyák tulajai dolgozhattak. Egyik-másik cégnek még a nevére is sikerült rágugliznia.
Amikor barátnője kiadós émelygő hányinger kíséretében magához tért jó erős, gőzölgő kávé várta a konyhában, és Helga, aki kijelentette talált egy céget, ami felkeltette a szakmai érdeklődését. Holnap meg is próbálja, hátha szerencséje lesz!
Így történt, hogy másnap délelőtt kilencre Helga és dörzsölt barátnője mindketten megjelentek az adott cég hatalmasnak tetsző irodaépülete előtt és találkozót kértek egy-két HR-munkatárssal, akik – nem tudni miért -, közvetlenek, készségesnek bizonyultak, és Helgát azonnal fel is vették. Lehetséges, hogy a legjobb barátnő szólt az adott cég fejeseinek, hogy érkezni fog hozzájuk egy talpraesett nő, aki szeretne egymaga karriert építeni? KI tudhatja? Helga mindenesetre úgy érezhette, hogy végre kezd egyenesbe jönni változatosan alakuló élete, ami – a jelek szerint -, telis-tele volt meglepetésekkel.

“Ha beüt az élet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Nagyon jó a novellád!

    Szeretettel:

    La Vie

Szólj hozzá!