OSCAR CASE

Fodor Gyöngyi – Oscar Case

Rosie nemrégiben talált munkát egy öregotthonban. Nem volt szakképzett ápolónő, de az intézet igazgatója ismerte az apját, akinek régóta tartozott egy szivességgel, ezért úgy döntött, mégis felveszi. Azt javasolta neki, egyelőre dolgozzon a konyhában, aztán majd később meglátják, indul-e tanfolyam.
A munka nehéz volt, de Rosie örült neki. Volt, hogy késő estig maradnia kellett, hogy mindennel elvégezzen, de a fizetése jó volt, és feltétlenül munkára volt szüksége.
Egyik este különösen késésben volt, mert Jessica, a másik lány, aki délutánonként jött segíteni, megbetegedett, így egyedül maradt az esti mosogatásra, és a konyha rendberakására. Már majdnem éjfél volt, amikor az utolsó edényeket is eltörölgette és berakta azokat a szekrénybe. Éppen hajtogatta össze a konyharuhát, amikor zajt hallott a folyosón.
Kinézett az ajtón, de nem látott semmit. Abban az órában az otthon lakói már az ágyaikban feküdtek, és csak az ügyeletes nővérek maradtak, de a felsőbb szinteken. A konyha a földszinten volt, ahol ilyenkor már senki sem tartózkodott. Mégis biztos volt benne, hogy hallja a távolból azokat a lépteket.
– Van ott valaki? – kérdezte meg bizonytalanul, de senki sem válaszolt, viszont a lépések egyre hangosabbak lettek, ahogy közeledtek és Rosie félni kezdett. Még abban sem volt biztos, hol vannak a kapcsolók azon a folyosón, hogy gyorsan felkapcsolja azokat.
– Ki az? – kérdezte újra, válasz nélkül.
Megpróbált bezárkózni a konyhájába, de a szíve hevesen kalapált. Még a nehéz ajtó mögött is hallotta a közeledő lépteket. Végül megálltak közvetlenül az ajtó előtt, és Rosie légzése elakadt. Gyorsan körülnézett, és a szeme egy késre esett. Elvette, és behúzta magát egy sarokba.

Lehet, hogy ez a félelem abszurd volt, eltúlzott, de Rosie folyton arra gondolt, hogy odafent senki sem fogja meghallani a sikoltását. Az ajtó nagyon lassan, nyikorogva nyílt ki. A lány zihált, és a kés veszélyesen remegett a kezében.
Újra meg kellene kérdeznie, hogy ki az, gondolta. Vagy abban kell reménykednie, hogy a szóban forgó férfi – mert nehéz lépéseiből arra lehetett következtetni – azt gondolja, hogy a konyha üres, és továbbmegy. De nem. Egy végeláthatatlan perc elteltével az illető belépett a konyhába, nem vette észre a sarokban reszkető Rosiet, egyenesen a nagy hűtőszekrény felé vette az irányt.
Öreg férfi volt pongyolában, látszólag ártalmatlan, de az öltözékéhez nem illő elegáns fekete bőrcipőben. Rosie megkönnyebbült. A kést hang nélkül egy pultra tette, majd a férfihoz fordult.
– Elnézést, uram! – mondta jó hangosan. Az öreg ijedten megfordult. Talán egy kicsit süket lehetett és ezért nem válaszolt korábban, gondolta a lány és nagyon hülyén érezte magát, amiért ennyire félt. – Éjszaka nem lehet bemenni a konyhába.
– Óh, igazán? Nem tudtam – válaszolta az öregúr -, kicsit éhes voltam. Azt hittem, talán…
– Nézze, nem tudok adni semmit a hűtőből, de adhatok egy csomag kekszet.

A férfi elfogadta, és leült egy székre a konyhapult mellé, majd nekiállt enni. Borzasztóan éhes lehetett, úgy tűnt, mint aki napok óta koplalt már.
– Nem ízlett a vacsora ma este? – kérdezte a lány.
– Nem ettem – válaszolta a férfi teli szájjal.
– Látom… De jól tenné, ha megenné, amit a nővérek adnak, máskülönben úgy jár, mint ma este!
Miután az öregúr megette a kekszet, lassan felkelt, és lerázta a morzsákat a pongyolájáról.
-Akarja, hogy elkísérjem a szobájába ? – kérdezte Rosie.
– Nem, semmi szükség rá… Ma este nem.. Talán majd holnap este.
– Holnap este? – kérdezte Rosie csodálkozva.
– Igen, holnap visszajövök, hogy itt együnk egy kicsit. Remélem, hogy holnap is itt találom! És így holnap este elvihetem, hogy megnézze, hol alszom. Ma még korán van, de holnap…
A beszéd kissé abszurdnak tűnt Rosie számára, de későre járt, és nem akart vitatkozni, aztán már ment volna hazafelé.
– Rendben, holnap találkozunk, Mr….?
– Oscar… Oscar Case a nevem.
A férfi lassan elment, Rosie lekapcsolta a villanyt, felvette a kabátját, és hazaszaladt. Ott lakott a közelben.
Másnap, amikor dolgozni ment, szinte megfeledkezett Oscarról. Jessica még mindig beteg volt, ezért egy ápolónő, Carla jött segíteni a konyhában, Ő már sok éve az otthonban dolgozott. Ennek ellenére nagyon sok munka volt, és Carlának is hamarosan vissza kellett mennie az emeletre, Rosie ismét egyedül maradt a sok mosogatnivalóval, s arra gondolt, megint éjfél lesz, mire hazaér.
– Az lesz a vége – mondta hangosan -, hogy ma este is meglátogat Oscar.
– Oscar? Milyen Oscar? – fordult vissza Carla a konyhaajtóból.
– Oscar Case.. idejött a konyhába, mert hogy éhes..
– Óh, az öreg Oscar.. Szegény fickó, milyen kár…
– Szegény fickó ? – kérdezte Rosie kíváncsian.
– Igen.
– Miért, mi történt vele? Nem tudok róla semmit.
– Bocsáss meg, azt hittem, tudod – jegyezte meg Carla szinte lemondóan. – Két vagy három hete történt, talán még nem is dolgoztál itt akkor… Oscar Case borotvapengével elvágta a saját torkát. Gondolj bele, pongyolában és elegáns fekete cipőben találták meg egy hatalmas vértócsa közepén. Nyugodjon békében! – mondta elmenőben és keresztet vetett, majd lekapcsolta a folyosón lévő villanyokat és felment az emeletre.
Rosie mozdulatlan maradt, mintha megbénult volna, s maga sem tudta, hogy mennyi ideig állt ott megkövülve. Csak akkor ébredt fel a kábulatból, amikor hirtelen lépteket kezdett hallani maga mögött a folyosón, amelyek nagyon hasonlóak voltak az előző estihez.