Az utolsó fotó

Fodor Gyöngyi – Az utolsó fotó

Öt napot voltam a Labrang kolostorban, Kína önálló tartományában, Tibetben. Eredetileg egy hétre terveztem a tartózkodásomat, de a rengeteg engedély, amit be kellett szereznem, hihetetlen sok időmet rabolta el. A szerzetesek végtelen toleranciával viselték el személyemben a világi eszközökkel felszerelt fotóst, aki ráadásul nő és európai. A fotósorozat, amit egy magazinnak ígértem, már teljes volt, s reméltem, hogy sikerül majd bemutatnom az ottani élet hangulatát. A szigorú napirend, a harmonikus, egymás iránti udvarias és segítőkész hozzáállás egy olyan védőburkot vont a kolostor köré, amit nehéz lenne otthon megteremteni. Itt nem rohan senki. A mosoly és a boldogság az arcukon nem a bőségtől vagy a földi javak tulajdonlásától őszinte. Szinte semmi magántulajdnonuk sincs, de nem is hiányzik az életükből.
Az órákig tartó meditációk alatt nyugodtan sétálgathattam és fotózhattam. Utolsó előtti napon nehézkesen ugyan, de szóba elegyedtem egy kisfiúval. Valamelyest megtanultam a kínai nyelvet, legalábbis a fontosabb dolgokat, hogy ne tudjanak teljesen átverni s amit nem tudtam, vagy nem értettem, azt elmutogattuk, lerajzoltuk, hogy megértsük egymást. Szerencsémre a kisfiú elég sok szót ismert angolul, s ez is segítette a társalgásunkat. Érdekelte a fényképezőgépem, s ahogy magyaráztam neki a működését, mutattam néhány korábbi fotót is, családomról, karácsonyról, ami még a memóriakártyán maradt. Elmeséltem neki, hogy ott, ahol én élek, az a szokás, hogy a télapó megajándékozza a gyerekeket. Ezen jót nevetett.
– Hogyan jut el olyan sok helyre egyetlen éjszaka alatt az az ember ? – kérdezte.
– Repülő szánja van, amit rénszarvasok húznak – feleltem neki, s a hasát fogva nevetett a válaszomon, merthogy a rénszarvasok nem tudnak repülni. Végül együtt nevettünk.
Az utolsó napomon, a reggeli meditáció alatt jött az üzenet, hogy fél óra múlva jön értem egy helikopter Lancsou városból és nem lesz ideje sokat várni rám, ezért készülődnöm kellett. Gyorsan összeszedtem a felszerelésemet, majd a meditáló szerzetesekre néztem, akik előrehajolva, magasra húzott, egyforma piros köpenyben imádkoztak. Nem tudtam a kis barátomtól elköszönni, és még egy fényképet sem készítettem róla.
– Nem mehetek el enélkül – állapítottam meg, s azon gondolkodtam, mit tehetnék.
Végül merész tettre szántam el magamat, és reméltem, hogy nem zavarom meg túlzottam a reggeli meditációt. Meg kellett tennem, mert tudtam, hogy soha többé nem látom ezeket az embereket, akiknek azt köszönhetem, hogy néhány nap alatt átértékeltem az életemet. A hó már fél órája esett, és a piros köpeny-tengert lassan átfestette fehérre. A szerzetesek mégis ott maradtak, hiszen még a meditáció nem ért véget. Beállítottam a fényképezőgépemet, majd hangosan azt kiáltottam:
– Ott repül a télapó!
A halkan mormolók közül csak egy, egyetlen egy kapta fel a fejét és nézett fel kíváncsian a magasba, arcán ugyanazzal a mosollyal, mint előző nap. Ekkor katt-katt, megörökítettem ezt a mosolyt, majd búcsút intettem neki.
A kép végül a több, mint száz darabos sorozatom leghíresebbje lett. Kevesen ismerik a történetét.

“Az utolsó fotó” bejegyzéshez 13 hozzászólás

  1. Kedves La Vie, köszönöm a megtisztelő figyelmedet és kedves szavaidat. Nekem is eléggé átformálta az életemet a covid, Olaszországban sokkal szigorúbbak a vírus miatti intézkedések, tiltások, lezárások, bezárások stb…. mint pl. Magyarországon.. Én már 2008-ban “kivándoroltam”.
    Fgy

  2. Kedves Gyöngyi! 🙂

    Rettentően jól forgatod a tollad! Csodás történetet kerekítettél ide! Megrendítően szépségest. Olvastam, Olaszországban élsz, én meg Svédországban tanítok, de a Covid miatt itthon ragadtam, Magyarországon, s inkább Skype-on dolgozom.

    Szeretettel:

    La Vie

  3. Kedves Magdolna, számomra furcsa, hogy azt írod, megbántad a sok utazgatást, mert az élmény, az emlékek olyan dolgok, amelyet senki sem tudja elvenni tőlünk. Sajnálom, hogy nem jutottál el az ókori Rómába, és ahogy értelmezem, Párizsba sem, mert azt írod “mehettem volna”.. Én soha sem bánom meg, hogy annyi helyre eljutottam, sőt, számomra igazi boldogság. Olyan jó nézegetni a fotókat és felidézni az ott töltött időt.
    Fgy

  4. Kedves H. Éva, örülök, hogy benéztél hozzám, és ahogy írod, az uticél miatt lehet meggondolnád magadat a messzire való utazással kapcsolatosan. Mi sokat utaztunk, nagyon messze is, sokszor a frász kerülgetett már a repülőn, amikor 9-10 órákat töltöttünk rajta, aztán átszállás és egy másikon ismét sok óra.. Fiatalabb voltam, lehet ma már nyűgösebben viselném, de még a Kínai Nagyfal , India és Ázsia azon része visszavan. Oda még elmennék, a többit, amit nagyon akartam látni, azt láttam már. Fgy

  5. Lehet, hogy furcsának tűnik, de én megbántam, hogy annyit utazgattam. Két helyre vágytam csak, az antik Rómába, ahova nem jutottam el, és 1946-ban mehettem volna Párisba, az évben még lehetett, Svájcba is. Úgy fiatalon, sokat gyalogolva más lett volna. Ma inkább otthon ülnék a kabai házunkban, amit 1953-ban vettek el tőlünk, mivel apám Debrecenben dolgozott már, egy vendégszobában laktunk, de két lakása nem lehetett az embernek akkor. Viszont a sok falusi munkát akkor már nem bírta volna jól csinálni idősebb korában, így került a városba akkor, amikor én meg már nem lakhattam Debrecenben a Miskolcon ígért lakás miatt 1954-ben. Azóta is várom, hogy adják! Majdnem bajom lett belőle, mert azt mondtam, nem hiszem a Kossuth díjas tisztiorvos szavát, de még az írását se a lakásról. Így is lett. Magdolna

  6. Kedves Gyöngyi! Ma már nem utaznék szívesen messzire, de egy ilyen helyre ha tehetném elmennék. Tibet talán a legtitokzatosabb hely a világon, és az embereket a nagyvilág robogása mellett éppen ez a “lelassulás” fogja meg. Azt hiszem az ilyen emberekhez hasonlóan sokan mondanák, hogy nem vágynak vagyonra, csak megtalálják ezt a lelki békét. Én is. Szeretettel és tetszéssel olvastam nagyszerű írásod: Éva

  7. Kedves Rita, Zsuzsa, Karola, Kata, örülök, hogy tetszett az írásom. Azt már jeleztem, hogy a történet kitaláció, de a helyszín létezik, és nekem is szívem vágya, hogy egyszer eljussak egy ilyen helyre. Már tervbe is volt véve, de a covid közbeszólt, és amióta köztünk van, a leghosszabb utazásunk Magyarországra volt, maradtunk inkább Olaszország határain belül. De ami késik nem múlik, tartja a mondás, és remélem, hogy még lesz rá lehetőségünk elmenni a Föld azon részére is.
    Fgy

  8. Kedves Gyöngyi!
    Nagyon jó történet! Egyszer én is elmennék egy ilyen pompás helyre.Gratulálok az írásodhoz. Szeretettel: Karola.

  9. Kedves Gyöngyi!

    Most is remekeltél.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  10. Kedves Márkus Katalin, igaz, E1-ben írtam, de a történet kitaláció.
    Fgy

  11. Jó volt olvasni nem mindennapi élményedről. Keveseknek adatik meg, hogy a szerzetesek közt töltsön el pár napot.

Szólj hozzá!