Mindent lát

Mindent lát
Részlet A Hold távolsága című regényből
Írta: Horváth Erzsébet

Azt kérdezték az iskolában, hogy mi az apád foglalkozása. Nem tudom, válaszoltam, s szégyenemben majd elsüllyedtem, mert úgy tudtam, az apámnak nincs is foglalkozása. Segédmunkás, culáger, sánta micisapkás, mindenki más tudja. Ahogy azt is most már, meg már én is tudom, hogy hazudós fattyú vagyok.
Legközelebb, elhatározom, s tényleg így teszek, kőművest mondok. Állok a kimondott szó után, meredek előre, senki nem néz a szemembe, valamit bejegyeznek a füzetbe, gyanítom, nem azt írják oda, amit mondtam, hanem a valót, segédmunkás. A többi gyerek mind szakmát mondott, ács, asztalos, cipész, kőműves.
Ők mind hazudtak, mert én úgy látom, az ő apjuk is csak segédmunkás, mert ők is csak hajnalban kelnek, korán ácsorognak az állomáson, és vonattal utaznak a városba, ahonnan késő este kacsáznak haza egy szál aktatáskával, amiben rongyos zsebkendőkön és maradék szalonnás kenyereken kívül mást nem hoznak haza.
+++
A templom kerttel szemben van az iskola, egy lapos, hosszú ablakos épületben. Előteréből két tanterem nyílik, egyikben az első és a harmadik osztály, a másikban a második és a negyedik osztály tanul. Egy házaspár a tanítók, a nő a kisebbeket, a férfi a nagyobbakat tanítja. Az épület hátsó részében laknak, sövénykerítés választja le a tanítólakás udvarát az iskolaudvartól. Minden évben születik egy gyerekük, már vagy három van nekik, és biztos lesz még vagy kettő. Tavaszra a tanító néni nagy hasat növeszt, nyáron eltűnik szem elől, és szeptemberre visszatér, hogy karácsonyra megint kezdjen növekedni a hasa. Alig várom, hogy a tanító bácsihoz kerüljek. Én már folyékonyan olvasok, szerintem a legjobban az osztályban. Viszont csúnya az írásom. Apró nyikkanó hangokat hallat a tanítónő, ahogy fölém hajolva vizsgálja a füzetbe hulló pacákat. Hiába noszogat, én sem értem, miért nem sikerül szebben. Bezzeg a tanító bácsi nem vegzál a szép írásért, szemüvege mögül elismerően hunyorogva hallgatja folyékony, zengő felolvasásom.
Viszont nagyon rosszat tettem vele. Amikor körbejárt a padok között, kinn felejtettem a lábam, s úgy megbotlott benne, hogy majdnem hasra vágódott. Jól emlékszem, hogy azonnal a fejem fölé kaptam a tenyerem, vártam az ütéseket. Pár másodperc után azonban lehanyatlottak a karjaim. A verés elmaradt, nem záporozott fejemre semmiféle tenyércsapás, sem a behúzott nyakamra nem kaptam egyetlen suhintást sem, pedig hát megérdemeltem volna.
Libás papát küldik elém az iskolába. Átveszi tőlem a táskám. Bőszen nyargalok az árokparton, messze elől vagyok, míg ő lassú lépteivel, egyenletesen haladva közeledik, egy idő múlva azért méltatlankodva utánam szól: Állj meg, hova rohansz, te lány! A fűbe vetem magam az árok túloldalában. Virítanak a tavaszi virágok, tenyérnyi foltokban liláskék ibolyák, sárga hérics, élénk zöld húsos levelek halmokban. Elnyúlva bevárom Libást.
Ess, eső ess, ordibálok, s lóbálom egyre feljebb az iskolatáskám. A súlyos táska megrántja és kifeszíti a karom. Pörgök körbe, a táska a fejem fölé repül, a barna hátulja éppen a harangláb elé repül, és eltakarja előttem az eget, a falut, majd zuhan lefelé. Aztán újra lendületet veszek, folytatom, így tart még sokáig. Hátrálnak mellőlem az osztálytársaim, már az árokpart túloldaláról harsognak. Bretyusz! Bretyusz! – Nagyon utálom őket, s még magasabbra lendítem azt a táskát. Bagósé volt, vastag bőr, lötyögős fémcsattal záródik. Nekem ajándékozta, amikor beírattak az iskolába. Szalonna és kenyérillatot tartalmaz a fiókja, de ez nekem egyáltalán nem zavaró. A könyvek, a füzetek, a tolltartó összeverődnek benne miközben lódítom. Koppanásokat hallok, de semmi nem repül ki, csak én billenek a táska után. A felhők és a nap elhomályosul, a harangláb csúcsán a vékony kereszt fejemmel egy vonalba kerül. Semmilyen értelemben nem veszem észre magam, kántálok tovább a fülükbe. Ess eső, ess!
Hagyd abba, mindenütt ott van, megütöd, a levegőben is, ne lóbáld a táskád, nem szabad! Sokáig nem akarom megérteni, miről beszélnek. De már öten rivallanak rám. Nem szégyelled magad, megütöd!
Azonnal engedd le a karod, erre azért szándékom ellenére mégis befejezem. Abbamarad a forgás és az éneklés, öregapám nyomába eredek, átveszi a táskám, kaptat végig az úton, s nem néz semerre.
Hátrafelé megyek, amíg csak el nem esek, és onnan lentről, a földről bámulok a magasba. Ott trónol a kereszt csúcsán, a legtetején az égen, ahová a táskámmal vágtam. A testébe hasítottam. Lát engem most is, s éjjel is, amikor a Hold Föld távolságot méricskélem magamban. Latolgatom, hány méter, kilométer lehet. S akkor is lát, amikor a szalmazsák alá kúszom, és a karomba veszem a kékesvörös kendőt, kibontva a halvány fényben, s a kincseimet felfelé tartom, mint a fénylő holmit, amim van.
Hamarosan kell szereznem egy vékony szürke kesztyűt, a templomba járó asszonyok kezén láttam olyat. És látni akarom őt is, ne bujkáljon előlem, mi az, hogy mindenütt ott van, mikor sehol sem látom.

“Mindent lát” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Erzsébet!
    Nagyon megható írás ez egy “rosszcsont”-nak vélt kislányról.
    A regény címe nagyon jól illik ehhez a kis részlethez.
    Szeretettel gratulálok: gyöngyi

  2. Egyetértek Évával, hogy érdekes, különleges írás volt. A láthatatlanról sokan gondolják úgy, hogy nehéz megmagyarázni, de szerintem nem. Láthatatlan a gondolatom, az érzésem, a körülöttünk levő levegő, a sugárzás, az összes belső szervünk és annak működése – jó ezt már röntgennel, CT-vel, MR-rel, stb. láthatóvá tudják tenni, de a szénmonoxidot is csak egy speciális eszköz érzékeli, mert mire az ember észreveszi, már késő. Megható volt, ahogy szégyelte a kislány az apja foglalkozását. Bizony a gyerekek képesek erre. Nem azt látják, hogy mennyit dolgoznak és fáradnak értük a szüleik, hanem dicsekedni szeretnének azzal, ami nem is az ő érdemük, hogy a szülő szakember, orvos, mérnök, stb.

    Szeretettel: Rita🌸

  3. Nagyon értékes írás, szerintem. Furcsa módon először az Egy komisz kölyök naplója jutott eszembe, és mégis ez egészen más, hiszen ebben mi vagyunk, az egyszerű gyerekek, akik az árokparton tótágast állunk, és akik mindent tudni szeretnének, ebben benne vagyok én is! Szívből gratulálok! Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!