Finis

Fodor Gyöngyi – Finis

A férfi kijött a kunyhóból, és kezével eltakarta a szemét. A napfény màr alig hatolt át az egyre csak vastagodó, sűrű porrétegen. A szél, annak a haldokló világnak az utolsó lélegzete, amelyben már alig volt erő, végigsöpört a száraz talajon, egyéb maradványokat emelt fel, a férfi pedig köhögve a szája elé tette a koszos zsebkendőjét. Lábával a tölgy csontváza felé csoszogott, maga után húzva az ásót, melynek durva hangja ütközött a csontkeménnyé száradt földhöz. Valamikori fűcsomók kókadtan meredeztek az ég felé, mint könyörgés egy távoli istenhez.
Amikor a fához ért, megállt a halom előtt, ahol pár hete a feleségét temette el. Ledobta az ásót, majd keresztet vetett annak ellenére, hogy egy ideje már abbahagyta a hitét. Nem volt már kiben és miben hinnie, hiszen nem volt más, mint a fojtogató por és az elviselhetetlen forróság. Hiába imátkozott segítségért, napról napra csak rosszabbodott. Aztán felvette a szerszámot és ásni kezdett utolsó energiájával a testében.

Hosszú órákba telt, amíg kellő mélységet ásott a tömör agyagban, és amikor végzett, megsemmisültnek érezte magát. Sárgás piszokcsomót köpött ki, és inge ujjával letörölte homlokáról az izzadságot.
Bármerre nézett, csak egy sivatagot látott, ahol már semmi sem nőtt. Az emberi és állati tetemek fölött màr keselyűk se köröztek, dögszagot hordott a szél. Volt idő, amikor elment a hegyekig gyalog, amikor minden üzemanyag elfogyott. Ott még lehetett látni néhány fát, amelyeknek sikerült kipréselniük az utolsó maradék vizet a sziklából, de ahol az ember lakott, a források , a kutak kiszáradtak, és a tüdő megtelt porral és piszokkal.
Ott csak halál született.
A férfi eldobta az ásót, és leereszkedett a gödörbe. Többé nem akart a rengeteg porral borított világban élni, a végtelen, száraz és sivár földek bolygóján.
Már amúgy is közel a vég
Leült, elővett a zsebéből egy fél maroknyi kék színű kukoricaszemet, amilyet valaha az egerek és patkányok ellen szórt ki. Összegyűjtötte a nyálat a szájában és sorra lenyelte őket.
Aztán várt. Várt türelmesen. Párszor még felnézett, de csak a gomolygó port látta, mely a gödörbe is beszállt, de ő csak várt. Aztán mintha a port tisztult volna, és a felesége arca jelent meg előtte. Ölelésre nyújtotta a karját, végre ismét együtt lehet vele.