Holdtitok /2

A farsang óta Johanna egyre többször állt az ablaka előtt. Figyelte a holdat, ahogy cérnavékonyra fogy, majd újra magára ölti a fényes köntösét. Nem számolta a napokat, csak azt az órát várta, hogy hátratett kézzel, ezüsttálcával a komorna megjelenjen. Izgatottan bontotta fel Gerhard levelét. Vajon mi van a gróffal? Bár tudta, hogy többnyire az édesanyja állapotáról számol be, de számára a levél volt a fontos. Válaszolni kell rá. A válasz nagyon nehezen íródott meg. Ott lebegett a szeme előtt egy szó, amit, nem mert a papírra vetni. Pedig akarta, a szíve súgta, a keze nem engedelmeskedett. Az” S „betű után egészen más szavak karcolódtak fel, a sétány, a sétahajók stb. A nyári könnyű szellő lehelete mögé bújt meg a kikiabálni szeretném szó, amit az ablakra teliholdkor fel mert írni. Az illem és a levélpapír kegyetlenül megtiltotta, hogy bevallja az érzését. A lelke háborgott, tombolt akár a hold. Letette a tollat, felállt az asztal mellől. Az ablak párkányán egy szürke galambot pillantott meg. Eszébe jutott, hogy a dédapja postagalambbal üzent a harctérről. S galamb repült, nem számított számára a távolság, csak az agyában lévő térkép volt fontos. Ő a kitartás, a remény, a hit és a szerelem hírnöke volt. Nem kapott a királytól Dicken medált, de a végső hazatérés után, éveken át a dédszülei kezén turbékolt. A lépcsőfordulóban lévő festményen széttárja a szárnyait, elrepül, majd elveszik az éjszakában. Amikor célba ért, a dédanyja le tudta a lábáról venni az apró papirusztekercset, amin egyetlen szó volt. Élek! S most egy másik galamb az ő párkányára szállt. Lassan alig hallhatóan kinyitotta az ablakot. Minden mozdulatával arra figyelt, hogy el ne riassza. A galamb nyugodtan marad. Biztos, hogy postagalamb, arról meg volt győződve, mert a testmérete nagyobb, a csőre erős, a szeme körül ott van a csupasz gyűrű. Johanna kinyújtotta a karját. Várt. A szíve egyre jobban dobogott. S a madár a kezére szállt. Óvatosan megsimogatta. A lábára finom szövetdarab volt rögzítve. Johanna megnézte, de nem bántotta. Tollának érintésére végig szalad benne egy gondolat. – Vajon kinek viszi az üzenetet?
– Bátor kis madár! Várj még egy kicsit!
Letette a kezéből és leszalad a konyhába.
– Teresé! Gyorsan keríts nekem, búzát, kölest, kukoricát, lenmagot, kendermagot!
– Kisasszonyka jól hallottam mit kér?
– Jól, jól! Siess! Nehogy elkések vele.
Teresé összekészítette a kért magokat. Johanna kettesével szedte a lépcsőfokokat. Az ablak nyitva volt, s galamb még várta. Kitette élé a kis tálkát, mellé a vizet. Le sem vette addig róla a szemét, amíg el nem tűnt a begyében az eleség, és amíg nem ívott egyet. Utánna a galamb ránézett Johannára, meglebbentette a szárnyát és elrepült.
Johanna visszaült az asztal mellé és folytatta a levelet. Felsóhajtott. – A galamb a szerelmeseknek viszi az üzenetet? Így tartanak kapcsolatot? Ezt a galambot ki adta és kinek? Melyik dúcba fog hazatérni? Ezt az estét nem tudta kiverni a fejéből. Napokig figyelte, hogy hírnök újra rászáll- e az ablakára. Reménytelen volt, ez a galamb nem hozzátartozott.
Egyik reggel csodásan sütött a nap, kicsalogatta a Szajna partra. A pad, ahol Gerharddal ülni szoktak, üres volt. A sétány túlsó oldalán madarak csipegették fel a morzsákat. Belemerült a látványba és észre sem vette, hogy valaki közeledik felé, majd a háta mögé lép és befogja a szemét. Az illata, igen az illata az ismerős volt. Felujjongott a szíve. Gerhard! Kiabálni szeretett volna, de csak alig hallhatóan jött ki a szájából a hang.
– Maga, hogyan került ide?
– Hintón. Odahaza kerestem, de a komorna közölte, hogy itt találom. Siettem, ahogy csak tudtam. Figyeltem, ahogyan a galambokat nézi. Szépek és bátrak.
– Igen, nagyon is bátrak.
– Megkaptam a levelét. Nem tudtam Londonban maradni. Érzem, hogy bánatos, hogy valami nyomja a lelkét. Elmondaná?
– Nem szabad.
– Miért?
– Mert az titok.
– Ha nem akarja előttem feltárni a titkát, én nem erőltetem. Johanna, nekem ön előtt soha sem volt titkom. Maga nem bízik meg bennem?
– Nem, nem erről van szó! Félreért!- szakadt ki Johannából és felpattant a padról.
– Nyugalom. Üljön vissza! Vagy sétálni szeretne?
– Igen, sétálni és közben, mint régen beszélgetni magával.
– Akkor mire vár? Jöjjön!
A sétányon egymásba karolva jött feléjük egy ifjú pár. Mosolyogtak, a szeműkben ott ült a tűz, ami elválaszthatatlanokká tette őket.
– Johanna maga volt már szerelmes?- kérdezett rá Gerhard.
– Nem tudom. Talán- válaszolta zavartan.
– Talán? Az szerelem egészen más, mint a barátság. Ott zsong, zakatol egy nagyon különös érzés az agyában. Forróság önti el az egész testét, még akkor is, ha az illetőre csak rágondol,vagy ha a nevét hallja. Az arcáról és szeméből sugárzik a vágy, hogy megérinthesse, hogy hallja a szavát, hogy érezze az illatát. S ha lehunyj, a szemét ott látja maga előtt… Maga még soha sem érezte ezt?
Johanna arcát elöntötte a pír, majd halálsápadtan megingott. Gerhard elkapta.
– Azt hittem elájul! Rosszat mondtam? Megsértettem?
Johanna tekerte a fejét és az első padra, amit meglátott, leült.
– Pihenni szeretne? Mondja Johanna! Jól van? Mi a baja? Árulja már el, mi zaklatta fel?
– Nem vagyok beteg, csak a szívem…
– Mi történt a szívével?
– Semmi.
– Adja ide a kezét. Ezek jég hidegek! Johanna mi a titka, amitől megfagyott magában a vér?
– Semmi – ismételte Johanna.
– Engem nem tud becsapni! A legjobb barátja vagyok, nekem elmondhatja, hogy mi nyomja a lelkét. Segíteni szeretnék magán!
– Azt megköszönöm-szólalt meg Johanna.
– Akkor rajta, hallgatom!
Gerhard még mindig fogta Johanna kezét. Lassan visszatért a lány arcára egy kis szín, már nem reszketett. Érezte, hogy Gerhard keze melegétől megnyugszik a szíve. Lassan visszatér a testébe a nyugalom. Nem merte kimondani szót, nem merte elárulni a titkát. Nézte a felszálló galambokat, amint hosszasan repültek a Szajna felett. Messziről hallatszott az andalító lágy dallam, ami betölti a párizsi éjszakát. Az Eiffel torony fényárban úszott. A hazafelé vezető út elfogyott a lábuk alatt.
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
Johanna szemére lassan jött álom. A szíve egyre hevesebben vert. Gerhardra gondolt. Vajon ez után a beszélgetés után, mit gondol róla? Gerhard másnap egy kalitkával a kezében csengetett be a kastélyba. A komorna sietve nyitotta ki az ajtót.
– Johanna?
– Kint van a kertben.
– Alfréd! Ezt vigye be Johanna szobájába!
– Igen is Gróf úr! Üzen neki valamit?
– Nem. Megkeresem a kertben.
Johanna egy nyiladozó rózsabokor előtt állt. A rózsa fölé hajolt és magába szívta az illatát.
– A szerelem virága-szólalt meg Gerhard-, tudta?
– Igen- rebegte Johanna.
– Egy pillanat. Miska idejönne- szólt át a sövényen a kertésznek,- levágná nekem ezt a rózsát?
A kertész Johannára nézett, a lány intet a fejével. A fiú a rózsát a szájához emelte, megcsókolta és átnyújtotta Johannának. A lány arcát elöntötte a forróság. Érezte, hogy megint ki akar csúszni a lába alól a talaj. Erőt vett magán. Sokáig sétáltak és beszélgettek. Észre sem vették, hogy feljött az égen a hold, ami a fényével bevilágította a sétányt.
Megkondult a nagy toronyóra. Gerhard hintója gördült be az udvarba.
– El kell köszönöm magától. Nekem is van egy titkom. A szobájában találni fog valamit. Várom, hogy üzenjen. Szép álmokat! Vigyázzon magára!
Johanna arcán végig csordult egy könny, nem mert semmit sem mondani. A hintó lassan elindult az udvarból. Johanna alig bírt felmenni a lépcsőn. Mikor kinyitotta az ajtaját selyemruhával letakart kalitkán akad meg a szeme. Erről beszélt Gerhard? A leplet lassan, óvatosan csúsztatta le. Csodálkozó szemmel nézett felé egy fehérgalamb. Csak a szárnyai tövén volt szürke folt. Ahogy összeért Johanna szemében kirajzolódott egy szív. Megremegett és leroskadt az asztal elé a székre. Nézte a galambot. Kis idő múlva kivette a kalitkából, a nyakában egy kis papiruszlapocskát talált. Semmi sem volt rá írva. Maga előtt látta a szürke postagalambot. Az ő fehérgalambja is tudja, hogy el kell vinnie az üzenetet. Mi történt? Gerhard mit olvashatott ki a leveléből? Tényleg csak miatta jött vissza? Miért?
Odalépett az ablakhoz. A hold szembenézett vele. Már nem kételkedett a szóban. Szeretem- újra ráírta az ablakra.
Londonban Gerhardot Olívia várta.
– Siessen! Az édesanyja már nagyon nyugtalan.
– Baj van?
– Nem, csak a szokásos rosszullétek. Nehezen viselte el, hogy visszament Párizsba.
– Miért? Belegyezett, hogy pár napra elutazom.
– Tudjuk, de ő már nem érzékeli az időt. Számára a jelenlét nyújtja a biztonságot.
– Sajnálom, ha a távollétemben nagy terhet raktam az ön nyakába.
– Gerhard, nekem ez nem volt teher. Emlékszik, amikor gyerekek voltunk és felfedeztük a könyvtárszoba titkát?
– A domborművön?
– Igen. Mennyit nevettünk azon, hogy az egyikünk leskelődött a két nyíláson át, amit a férfialak szemének hittünk, aztán rájöttünk, hogy az egy kukucskáló, amin titokban be lehet látni a könyvtárba.
– Maga le is esett a székről. Jól megijesztett, fejvesztve rohantam is ki. Ugye nem árulta el az édesanyámnak?
– Nem, de ő a napokban elárulta nekem ezt a titkot.
– Miért?
– Arra gondolt, hogy maga meg én.
– Mi?- nevette el magát Gerhard.
– Igen. Mi. Az édesanyja meg is mutatta nekem az ékszereket, amit az ön neje fog majd viselni.
– Olívia! Maga erre mit válaszolt?
– Szépek.
– Ennyi?
– Igen ennyi. Ki tudja, hogy ki fogja majd viselni.
– Ezt még magam sem tudom.
Amikor beléptek a szobába Gerhard édesanyja aludt.
– Hagyjuk pihenni- szólalt meg Olívia-, jöjjön, mondja el mi történt Párizsban.
Amíg elfogyott a tea, Gerhard mindent elmesélt. Beszét a galambról, s Johanna érthetetlen titkolózásáról. Féltette, hogy beteg és ezért hagyta nála a postagalambját.
– Gyorsabban hozza az üzenetet, ha baj lenne vele, és ha szüksége lenne rám.
– Ez igaz- szögezte le Olívia.
Beszélgetés közben figyelte Gerhard arcát, amin látható volt, hogy aggódik. Megváltozott a tekintete, amikor Johannáról beszélt. A szemében megcsillant egy fény. Ha vele társalgott, akkor ő ezt még sosem látta. Különös. Nem szólt közbe, nem kérdezte meg Gerhardot, hogy mi történt vele. Tudta, hogy a távollétében az édesanyja valamire megkérte. S ő nem ellenkezett. Most a lelke azt súgta, hogy nem tudja betartani. Egyelőre nem említi. Az élet úgy is mindent elrendez. Lehet, hogy van valami vonzalom Gerhard és közte, de ez nem elég, hogy egy életre szóljon. A rózsa, amit átadott Johannának Gerhard? Mi van, ha nem csak egy pillanyi szeszély volt? Ezt most Gerhard édesanyjának sem hozhatja elő. Várni kell a megfelelő pillanatra és meg kell értetnie, hogy nem mi rendezzük el a sorsunkat, a sors rendez el bennünket. Fel kell, hogy oldozza az ígérete alól! Igen mind a kettőjük jövője számára ez a fontos.
Megszólalt a csengő. Rohantak fel a szobába. Gerhard édesanyja szemében egy kis halvány fény csillogott. Olyan volt, mintha egy fátyol takarta volna el előle az élet fényét.
– Fiam, örülök, hogy hazajöttél. Párizs ugye most is csodás? A Szajna part, az Eiffel torony, a messzire szálló dallamok. a fényárban úszó sétány…
– Igen, gyönyörű.
– Fiam, Olíviával mindent megbeszéltem. Én már nem sokáig vigyázhatok rád. Rá bízhatlak?
– Nem nénikém! Gerhard tegye azt, amit ő szeretne- szólt közbe Olívia.
– Miért?
– Mert mind a kettőnknek a szerint kell cselekednie, amit a szíve diktál.
– Szeretlek fiam! Mind a ketten tegyétek azt, amit a szívetek diktál. Igen, amit a szívetek…
Gerhard fogta az édesanyja kezét. Egyre hidegebbnek tűnt. Felugrott és a komornáért kiáltott.
– Siessen! Hívja az orvost!
Az orvos gyorsan megérkezett.
– Búcsúzzanak el a nagyságos asszonytól.
Kiment a szobából. Gerhard és Olívia szótlanul álltak az ágy mellett. A gyertya fénye egy pillanatra megingott. Egy utolsó sóhaj és elcsitult a szív.
– Elment?
– Igen el- erősítette meg Olívia-, a többi már az orvos és a személyzet dolga.
Angliai időjárás nem hazudtolta meg magát, amíg a gyászhintó a temetőig ért, sűrűn esett az eső. Egyetlen pillanatra sem bújt a felhők közül ki a nap. Komor sötét és rideg volt a délután. A kripta ajtaja fájdalmasan csikordult meg. Gerhard édesanyja végső nyughelyére került. Fehér virágok borították be. A püspök elbúcsúztatta a földi életéből, átadta a lelkét a Teremtőnek. Egy főhajtás és a kripta bezáródott.
A temetőkertben ide-oda szállt egy fehérgalamb. Gerhard lehajtotta a fejét, nem akarta látni, ahogy messzire felrepül a felhők közé. A fájdalom, a magány és az egyedüllét mardosta a lelkét. Hogyan tovább? Olívia arcáról a fekete fátyol alól semmit sem tudott leolvasni. Akár egy álarc eltakarta. Az eső még jobban rá nehezedett. Alig kapott levegőt. Nem tudott megmozdulni. Olívia mellé lépett.
– Gerhard! Itt már semmi dolgunk nincsen. Mehetünk?
– Csak még egy pillanat.
Felemelte a fejét, messzire nagyon messzire révedt a tekintete. Tudta, hogy egy ideig még Londonba kell maradnia. Aztán?
Lassan sétáltak hazáig. Gerhard egyre bizonytalanabbnak érezte a holnapot. Egyet tudott, hogy sok elintézni valója lesz. Olívia segíteni fog, mert az édesanyja mindenbe beavatta.
– Itt maradjak magával ? – kérdezett rá Olívia.
– Nem. Magamnak kell megbirkóznom a gyásszal.
Este csak komorna lépteit hallotta. Nem tudott elaludni. Az ablakon át kiszűrődő gyertya fényét megtörte egy árnyék. Apró kis neszt hallott. Koppant valami. Várt. Maga sem tudta, hogy mire. S akkor eszébe jutott a galamb, amit Johannánál hagyott. Felrohant a lépcsősoron. A dúcból kivette a hírnököt. Kibontotta papirusztekercset.”Hiányzik!” Olvasta egyszer, kétszer. Igen a sors mindent elrendez. Megsimogatta a galambot és hagyta, hogy turbékoljon a markában.

“Holdtitok /2” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Karola! 🙂

    Nagyon jól írsz: remek a környezet-és tájfestés, a hangulatok leírása, a történet, habár, nem emlékszem, olvastam-e az első részt, a párbeszédek, a helyzetek, szóval, nagyon tetszett.

    Szeretettel:
    La Vie

  2. Kedves Kata!
    Köszönöm, hogy elolvastad a történet következő részét. Az igazat megvalva kérték, hogy fejezzem be. Remélem nem nyúltam mellé. Az igaz szerelmek mindig egymásra találnak. Kortól fügetlenül a szívük az ami vezeti őket. Tudom, hogy mit jelent. Karola.

  3. Kedves Karola!
    Kíváncsian vártam történeted befejezését. Örülök, hogy Johanna és Gerhard a szívükre hallgattak, és majd össze házasodnak.
    Írásodhoz szeretettel gratulálok: kata

  4. Kedves Olvasóim! Valami hiba történt.mert duplán van fönt a Holdtitok folytatása. Senkinek sem akartam csalódást okozni. Bakos Józsefnek már írtam, hogy törölje az ismétlést. Tisztelettel : Karola.

Szólj hozzá!