Nélküled

Már napok teltek el azóta, hogy a lány az anyja leletét kezébe véve, a latin szavakból kibogarászta a diagnózist és újabb keserves napok, míg a szavak értelmét elméje felfogta. Nem, ez vele nem történhet meg. Mint a fuldokló, kapaszkodott az utolsó szalmaszálba, várva valami isteni csodát, hátha…Talán tévednek, talán csak elfáradt…
–Pihenned kellene – mondta az asszonynak, aki szélesre tárta az ajtót előtte és ő magába szívta az otthon édes, megnyugtató illatát, ami úgy ölelte körül, olyan lágyan és simogatóan, mint egy örökké hazahívó láthatatlan selyemkötelék.
–A kedvencedet főztem.
A lány nézte, ahogy az ünnepi porcelán és a fényesen csillogó evőeszközök az asztalra kerülnek és az anya lesöpri az asztalról a láthatatlan morzsákat, hogy aztán elégedetten körülnézzen. Így ment ez már évek óta. Azóta, hogy a lány férjhez ment és az anya azt hitte, a nehéz tölgyfaajtó örökre becsukódott mögötte.

Egy ideje már megbocsátottak egymásnak. A régmúlt sérelmei már rég elmerültek a felejtés homályában, s az akkor bántó szavak értelmüket vesztették. Anya és lánya, mikor a templom harangja elütötte a delet, együtt ültek az asztal körül az ünnepi porcelán, és a fényesen csillogó evőeszközök között, minden nap, az ebédszünet kezdetén, pontosan tizenkét órakor.

A lány a kórházi ágy szélén ült. Kezében az anya elgyötört keze simult, miközben a hófehér párnába süppedt arcot nézte. Nem volt már ezen az arcon sem kín, sem szenvedés, csak valami csendes beletörődés, ahogy a morfium versenyt futott az átlátszó kék erekben lüktető vérrel. Már csak a jóváhagyásra várt. Arra, hogy a lány elengedje őt, hiszen oly sokszor elbúcsúztak már. Hívogatta a titok, amit a halál rejteget, s a két világ határán talán még hallotta a feltörő zokogást.

A nagymutató csaknem elérte a tizenkettőt, mikor az előtte fekvő iratokból a faliórára pillantott. Az irodai szék a lendülettől a falnak csapódott, ahogy a kabátjáért nyúlt és gondolataiban már látta a megterített asztalt az ünnepi porcelánnal és a fényesen csillogó evőeszközökkel. Elővette a telefont, szólnia kell, hogy késik.
–Hova mész?
A lány az aggódó tekintetek kereszttüzében, zavartan ült vissza az íróasztalhoz, s gondolataiba mélyedve merült el az emlékekben. A szeretett arc minden apró ránca előtte volt, látta az apró szarkalábakat a szemek sarkában, a gödröcskéket a száj szegletében, amik minden mosolynál úgy jelentek meg, mint a felhők mögül előbújó napsugár.
Ezek maradtak. Az emlékek és a megörökölt ünnepi porcelán a csillogóan fényes evőeszközökkel…

“Nélküled” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Meghatóan, szépen írtad le a fájdalmat, amit az anya elvesztésekor érzünk.
    Szeretettel:
    Magdi🥀

  2. Meghatódva olvastam történetedet.
    Szüleink halálakor valami belőlünk is meghal, én legalább is így éreztem.
    Szeretettel gratulálok: Kata

  3. Édesanyából csak egy van és ha szerető, jó anya volt, akkor örökre hiányzik, mert megszűnt a gyermeki lét. Amig él a szülő, addig légyen is bármennyi éves az ember, akkor is van egy gyermeki léte, mert a szülőnek mindig a gyermeke marad.

    Nagyon szép írás volt. Tetszéssel és együttérzéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita🌸

  4. Igen, az anyák is fáradnak, s egyszer ők is elmennek. Nehéz tudomásul venni.
    Megható novelládhoz gratulálok!
    Marica

Szólj hozzá!