Háború

Háború

Átnézegetem a számítógépet, mit kell rajta meghagyni, esetleg törölni, ha valami kétszer szerepel rajta, mit őrizzek meg az unokák számára, de ne hagyjak nekik felesleges törölni valókat, ha én már nem tehetem. Régi háborús emlékeink is szerepelnek benne, van, ami megjelent nyomtatásban már egy kis könyvemben, de mivel nincs lehetőségem annyi példányt nyomtatni, hogy árusítani lehessen, nem törlöm így, a gépen szereplő formájában sem. Mivel többen említették a Holnap Magazin olvasói közül, hogy sok olyan dolog van, amit ők hála Istennek nem éltek át, de szívesen olvasnak vagy hallanak róla, elküldöm ezt a két kis visszaemlékezést, lehet, hogy ebben is találnak számukra ismeretlen történéseket. Az uram is elmesélte, miket éltek át 1944 őszétől, a telet kabát nélkül, mackóban dideregve, idegenben, míg hazajutottak.
Debrecen június 2-i bombázása idején egy barátjával a színház mellett focizott. A légiriadó hangjára hazaszaladtak a Batthyány utcán a Szent Anna utcára; a mellettük levő házra esett a bomba.

Dr. Fekete Tamás
„1944. június közepén Debrecenből Olasz-liszkára mentünk, az egész család. Október-ben édesapámnak, id. Fekete Józsefnek, mivel katona volt, le kellett tennie az esküt Szálasira Olaszliszkán.
Szabadságának letelte után be kellett vonul-nia Siófokra. Addigra kihirdették, hogy a 14 éven felüli fiúkat elviszik árkot ásni katonai védekezés céljából. Ezért magával vitt Siófokra engem is. Kabátot nem tudtam magammal vinni, nem volt téli kabátom. Bemelegítő mackó volt a meleg ruhám. Akkor jó idő volt. De kabát később sem lett, az egész menekültidőt egy mackóban éltem át, fázva. Mire hazaértünk, a vitaminhiány miatt sebek is keletkeztek a bőrömön.
Iskolakezdéskor a pannonhalmi bencés olasz gimnáziumba fogadtak be. Az igazgató személyes ismerősként bevett az internátusba is. Előzőleg Pázmánd faluban voltunk. Mivel közeledett a front, ezért – mint a debreceni hadtestparancsnokság részlegének – tovább kellett indulni. 1944. december 31-én délután teherautóra raktak a nagy hidegben. Muraszombat mellé vittek, az osztrák–szlovén határon levő Maribor közelében fekvő Ratkersburgba (Regede), a határőr laktanyában volt a szállás. 1945 Nagyszombatig itt maradtunk.
Ezután szekerekre raktak, Németországba indítottak bennünket. Az utak zsúfoltak voltak. Angol és amerikai repülőgépek bombázták a visszavonuló német csapatokat, géppuskázták is. Ezekből bőven jutott nekünk is az úton. Karintiába kerültünk. Klagenfurt mellett, egy búzaföldnél állítottak meg bennünket, Weisensteinnél.
Az Ossiachi-tónál találkoztunk először a megszálló angol csapatokkal. Májusban a tóban fürödtünk. Kekszet, ennivalót adtak. A lóhúst a kekszes dobozokban főztük meg. Az angol tiszti étkezde Villachban volt. Lakatos Flóris zenekara játszott nekik. A márkás órákat az amerikai katonák is szívesen eltették. Ahol francia katonák voltak, ott nem volt ilyen jó ellátás. Két-három nap múlva tovább vittek, egy hegyoldalra telepítettük a sátrakat.
Nyár derekán ismét teherautóra kellett rakodni. A Dráva-parton vezető úton, egy patak partján, Eisentratten község határában csináltunk egy tábort. Nagy esőzéskor sziklákat görgetett a patak.
Magyarul beszélő angol katonák mondták, hogy haza kellene menni a táborlakóknak. Aki akart, maradt. Aki haza akart kerülni, személyvonat szerelvénnyel Baden-Baden fele indították. Bajorországon, Ausztrián át Bécsig vittek. Itt egy összeállított szerelvényre szálltunk fel.
Hegyeshalmon keresztül Komáromig jöttünk holminkkal együtt, egy régi kerékpárt is hazahozhattam. A komáromi várban igazoltattak mindenkit. SS katonákat kerestek. Mikor megkaptuk a papírjainkat, mindenki mehetett haza. Budapesten, a Keleti pályaudvaron másfél kiló szőlőt vettünk kb. 25 000 megtakarított pengőért. Itt felkapaszkodtunk a vonat tetejére, és 1945 nyarán hazaértünk Olaszliszkára.
Másnap Debrecenbe utaztunk. Lakásunkban idegenek laktak. A házmesternél lakott pár napig édesapám, később is ott maradt, míg el nem vállalta a homokkerti iskolát, lakással együtt. Én a kollégiumban laktam a Varga utcán 1945 karácsonyáig. Az ötödik gimnáziumból 1946 januárjában vizsgáztam le. Utána hatodik gimnazistaként folytattam a tanulást.”

Egykori diák Munkácsról:

„17 évesen kellett elhagynom a szülői házat, s kellett gondoskodni magamról. Egy szűk hátizsáknyi holmival szálltunk le Debrecenben, 1945 januárjában, egy orosz katonai vonatról, bőrig ázva, mert Záhonytól kezdve vert az eső. Mi pedig egy úgynevezett „pőre kocsiban” gubbasztottunk egy ágyútalp mellett. A debreceni állomás épületének – a réginek – a nagy csarnoka tető nélkül tátongott az égre a bombázások nyomán. S mi – ugyanis öten jöttünk el Munkácsról osztálytársak – egy hatalmas „dobkályhához” próbáltunk férkőzni, hogy kissé megmelegedjünk. Kimenni nem volt szabad, mert akkor még kijárási tilalom volt a városban.
A leventéket ugyanis már 1944 késő tavaszától összeszedték, és elvitték hadi munkákra, árokásás, ilyesmi. A szülők Munkácson vonatra rakták a fiaikat, hogy menjenek Magyarországra, majd leszállnak valahol a vonatról. Akik otthon maradtak, azokról többet hírt se hallott senki…”
Hát így zajlott akkoriban az élet, annak, aki életben maradt.

“Háború” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Örülök szép versednek. Ezt nem szabad hagyni, a feledést. Sokan megfagytak a rossz öltözetben, bakancsuk talpa papírból volt. És menni kellett, mert ha itthon marad, lelövik, mint szökevényt. Mi a Dócziban érmelegítőket kötöttünk nekik, de azzal nem sokra mentek. M.

  2. Kedves Magdika!

    Érdeklődéssel olvasom írásaidat, a régi időkről, ami lassan feledésbe merűl, pedig nem szabad a sok borzalomnak eltünni a múlt homályában. A sok halott, a túlélők kínjai, meg kell őrízni az emléküket.
    Gyerekkoromban nagyon sokszor hallottam a túlélők beszélgetéseit, a rémes történeteket, miket összegyűjtöttem és a regény pályázatra beküldtem.
    Sok szeretettel gratulálok, kívánom, hogy sok érdekes írással örvendeztess meg bennünket.
    Magdi

  3. Kedves Magdi!

    A mai fiatalok el se tudják képzelni, hogy milyen életük lehetett a huszadik század elején, közepén élőknek. Persze az jó, hogy így van, de az már nem, hogy állandóan elégedetlenkednek, tisztelet a kivételnek. Érdekes módon én is a háborúról írtam, nem valós élmény alapján, verset.

    Milyen üdék, szépek és ifjak voltak,
    álmodoztak jövőről boldogságról,
    de hatalmasok erről mást gondoltak,
    papoltak hazafias bátorságról.

    Besorozták őket, menniük kellett,
    mindet elhagyni, szülőt, kedvest, hitvest,
    idegen földön álmuk porrá égett,
    életükre idő feledést hintett.

    Folyvást pereg az édesanyák könnye,
    sírva ébred ártatlan, árva gyermek,
    mennyire fáj az utókor közönye,
    üresek a szívek, akár a vermek.

    Az volt a bűnük, hogy rosszkor születtek,
    igazságban hittek, élni akartak,
    véres harcokban küzdeniük kellett,
    életük teljében árkokba hulltak.

    És kik megtörten bár, de hazatértek,
    felelhettek sohasem tett bűnökért.
    Miért ott, miért nem máshol küzdöttek?
    Büntetés jár nekik mások vétkéért.

    Szeretettel: Rita

  4. Kedves Magdolna, ismét olyan dolgokat tudtam meg tőled, amelyeket máshonnan nem tudtam volna, legfeljebb valami történelmi könyvben, de lehet még ott sem, de többnyire olyan könyveket nem olvasok, ezért hálás vagyok neked, hogy gazdagítod a tudásomat. 🌼
    Fgy

  5. Kedves Magdolna!
    Igen át kell adni az életünk azon a részeit is az utánunk következőknek, amik fájdalmasak és borzalmasak. A múltunk nélkül nincs jövönk. Amit az I. és a II.világháborús nemzedék kibírt, arra nem lehet szavakat találni. A mi utódainknak reméljük, hogy nem lesz része egy újabb világégésben.Szeretettel olvastalak: Karola.

Szólj hozzá!