Én is láttam lovat sírni

Szandi a kanca, hat évesen került az életünkbe. Arab-haflingi félvér lévén magában hordozta e fura egyveleg minden jó és rossz tulajdonságát.
Arab telivér őseinek köszönhette karcsú, jól ívelt nyakát, finom, hosszú szálú sörényét, elegáns megjelenését, haflingi őseitől pedig megkapta fáradhatatlan mozgékonyságát…na meg öntudatos makacsságát.

A néhány év alatt igazi kötődés alakult ki köztünk. Hazatértemkor a kutya, a macska, a kecske és ő, a sárga kanca várta jöttömet. Orrával böködött mindaddig, amíg (soha nem vallom be magamnak de -félve) végig nem simogattam kecses nyakát, majd farát veregetve ballagtunk a házig.

Szandi legjobb barátja és lelki társa, Janka a kecske volt. Egészen kis kora óta nálunk nevelkedett. Fáradhatatlanul követte lótársát, elválaszthatatlanok voltak. Ha szem elől tévesztette, gyászosan mekegett mindaddig míg Szandi elő nem került.

A kecske élettelen testére egy decemberi napon, a tóban találtunk rá. A felpuffadt testet a víz kisodorta egészen a partig, és a jámbor állat üveges tekintete éjszakánként még sokszor kísértett. Hiába próbáltuk őt a partra húzni, a merev test sikamlósan csúszott vissza minduntalan, hogy valami groteszk víziszörnyként lebegjen tovább.

Janka elvesztésével Szandi is megváltozott. Jöttömkor kitágult orrlyukaival szaglászott, majd állát a vállamra téve a hátam mögé sandított, mintha azt várná, hogy majd onnan, kerge szökellésével előtoppan ő, a lelki jóbarát.
Először csak bús daccal bolyongott céltalanul, meg-megállva a tóparton, de az idő múlásával kedvetlen lett és magányos.
– Elviszlek egy jobb helyre –súgtam neki egy május délután.

Hosszú időbe telt, mire meg tudtam látogatni.
A szűk istálló sarkában állt, nem mozdult. A füleit hegyezte, és dacosan rúgott bele az előtte lévő szénakupacba. Akkor láttam meg a láncot, amit igyekezett lerúgni megfeszített alsó lábszáráról. Izmai a visszafojtott dühtől remegtek, amikor lassan felém fordult.
A nyakát átölelve zokogtam, míg meg nem éreztem bőrömön a szeméből kihulló langyos könnycseppeket.

“Én is láttam lovat sírni” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Mélyen megható a történeted, nagyon tetszett!🌸

    Szeretettel:
    La Vie

  2. Kedves Andrea, szomorú, de én is láttam lovakat sírni férjem halála után, aki váratlanul, balesetben halt meg. Lovaink érezték, tudták, hogy nagy a baj, mert számukra idegen emberek vitték nekik az abrakot, szénát. Napokig alig ettek, inni sem akartak, lehajtott fejjel álltak. Amikor bementem hozzájuk a karámba, fejükkel nagyon finoman megböködtek, és velem együtt sírtak. Hihetetlen mennyire érzékeny, ember szerető állatok…
    Köszönöm, hogy olvashattam szép és megható történetedet: Kata

  3. Nagyon megrendített a szegény ló gyötrelme és magányossága. Az állatok szenvedése sokszor jobban fáj, mint az emberé, mert őt nem lehet megkérdezni, ő nem tud panaszkodni., csak sírni.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!