Istenek

A rendőrautó villogó kék fénye még sokáig kísért, s látom, ahogy a két testes fakabát betuszkolja az ordító, rugdalózó gyermeket. „Szolgálunk és védünk…” Lelkes gyermekvédőként állok a kapuban, izzadt tenyeremben a gyűrött határozattal. Így döntöttünk. „Dögölj meg, a rák egyen meg…” meg is evett, vagy kétszer. De téged is, s te mentél el előbb. Rögtön azután, hogy tudatosult benned, őt már nem kapod vissza. Hiába küzdöttél, hiába változtattál, hiába újítottál és festettél. Hiába szeretted, hiába volt az életed. Őt már beszippantotta a rendszer, eltűnt a süllyesztőben. Rosszul szeretted. Nem úgy, ahogy mi elvártuk tőled.

Emlékszem még milyen volt, amikor anya lettem. Fázós éjjeleken lopakodtam, karjaimban a gyermekemmel, csak fel ne ébresszem a nyugodtan alvókat. A lejátszóban harmadszor indult el a Különvélemény, s a három prekognak hála, immáron hat éve nem történt emberölés…
Kényszerítettem magam, hogy el ne aludjak, míg az olvadt csokoládészemek le nem csukódnak, a tejszagú böfögés után.

Emlékszem még az első Anyák napi ajándékra. A három szál letört lila orgonára, amivel ő úgy futott felém, hogy a tömött virágfejek útközben elhagyták szirmaikat. És a többire, amikor már verset szavalt, és én az utolsó sorban ültem le, hogy el tudjam rejteni a meghatottságtól potyogó könnyeimet.

Emlékszem, amikor először elengedtem. „Gyere értem” villant fel hajnalban az üzenet, s szinte halottam a megkönnyebbülés mázsás kövét leesni a szívemről. Bíztam benne, ahogyan ő bízik bennem. Vártam őt, és felelősséget vállaltam érte, a fogantatásától kezdve. Lehet, hogy rosszul szeretem. Nem úgy, ahogy elvárnák tőlem. Inkább úgy, ahogy ő elvárja, és én elvárom magamtól.

Mik vagyunk mi, Istenek?

Szólj hozzá!