MATALENA

Fodor Gyöngyi – Matalena
(könyvrészlet, igaz történet)

Este nyolc is elmúlt már, amikor a tanfolyamról visszaérkeztem a hotelba. Alig szálltam ki a liftből, hangos zeneszó áradt kifelé a hotel csukott ajtaján keresztül, tehát Signor Rossi még nem ment haza. Mindez azt jelentette, hogy a vendégek, akik hét órára ígérkeztek, még nem jöttek meg. Sajnos gyakran megtörtént, hogy késtek, akár órákat is. Különösen ha repülővel érkeztek Nápolyba, s ilyenkor akár éjfél után is haptákba kellett vágnom magamat, beülni a recepciós pultba, bájos mosolyt varázsolni az arcomra, és fogadni őket, hiszen én is a hotelban laktam, és ez is a rendkívül összetett munkám része volt. Heti egy nap délután tanfolyamra jártam Vomero-ba, “magas Nápolyba”, s olyankor Signor Rossi ott volt egészen addig, amíg vissza nem érkeztem.
– Che bella musica! – léptem be, s láttam, hogy a főnök elmélyülten hallgatja a zenét, de amikor meglátott, felderült az arca.
– Végre, hogy megérkezett, mert szeretnék hazamenni! – fogta a táskáját, a kabátját és menni készült. – Majd a CD lejátszót utána kapcsolja ki! – az utána szót különös nyomatékkal ejtette ki, fejével a folyosó irányába intett.
Valószínűleg nagyon bambán nézhettem rá, ezért folytatta:
– Elmesélem magának, hogy pár évvel ezelőtt dolgozott itt egy eléggé prűd nő. Legnagyobb kánikulában is nyakig begombolta a blúzát, esetlen ruhákban járt, hogy eltakarják a nőiességét, mindig túlzottan szemérves volt. A haját is befonva, feltekerve hordta, épp, hogy csak fejkendőt nem kötött. Matalenanak hívták, ami a Maddalena nápolyi megfelelője. 35 éves volt csak, de legalább hatvannak nézett ki. Ha fiatalosabban felöltözik, ad magára, kisminkeli magát, biztosan megfordultak volna utána a férfiak, és talált volna valakit, mert alapból nem volt csúnya. Egyik reggel Matalena kezében a felpakolt tálcával kilépett a konyhából, hogy beadja a kilenc órára kért reggelit a ‘D’ szobába, de alig tett néhány lépést a folyosón, megfordult, és a tálcával a kezében rohant ide az irodába, kérte, hogy intézkedjek, mert azok ott benn szentségtelen dolgot művelnek. Ráadásul olyan hangosan, hogy belepirul az ember a szégyenbe. Kérdem tőle, hogy mi az a szentségtelen dolog, amire ledobta a tálcát azzal sem törődve, hogy kilötyög a kávé, és befogta mindkét fülét, és Padre Piohoz imátkozott, mert a folyosón félreismerhetetlenül a szerelmi gyönyör hangjai és szavai szálltak mindenki tudomására hozni, hogy mi történik odabenn. Engem nem zavar, az évek során már hozzászoktam, s nem írhatjuk ki a hotelban, hogy kéretik a kedves vendégeket, hogy hangtalanul, némán adják át magukat az élvezeteknek, s ha netán kéjes sikoly akarná elhagyni az ajkukat, tegyék a szájukra mindkét kezüket! Mindenesetre akkor, hogy megnyugtassam Matalenát, beraktam egy CD-t, hogy a zene elfedje a számára annyira zavaró hangokat. Pár héttel később Matalenát elütötte egy őrült motoros az egyik szűk sikátorban és a szerencsétlen nő sok lépcsőfokot gurult lefelé. Nem halt meg, de örökre tolószékbe kényszerült. Azóta, ha ez történik valamelyik szobában, berakok egy CD-t. Matalena emlékére, de főleg azért, hogy a többi vendég figyelmét is eltereljem.
– Én nem vagyok Matalena – nyugtattam meg Signor Rossit -, legfeljebb irigykedek, hogy milyen jó nekik odabent a szobában.
A mindig komoly főnök egy pillanatra elmosolyodott, majd prózai hangon azt mondta:
– Nemrég telefonáltak a vendégek, hogy késik a repülő. Ha minden igaz, tizenegy óra tájban érkeznek. Ne felejtse el a mosodai témát, meg a leltárt sem. A domani ! – nyitotta ki a bejárati ajtót és kilépett a folyosóra.
– Rendben, Signor Rossi. A domani. (Viszlát holnap!) – szóltam utána, s becsukódott mögötte az ajtó, én meg anyanyelvemen morogtam, hogy lám, reggel héttől robotolok: felszolgáltam a reggeliket, kitakarítottam a szobákat, rendet raktam a konyhában, az irodában, elrohantam a város másik felében lévő két apartmanhoz a tiszta törölközőkkel. Aztán a tanfolyamon ültem, s most, ahelyett, hogy pihenhetnék másnap reggelig, intézhetem a recepciós munkát is, de egyeztessem a mosodai számlákat a mi mosodai nyilvántartásunkkal, és vigyem számítógépre a két apartmanban végzett leltár eredményét is. Ne morogj, öreglány, ezért kapod a szuper fizetést és a beosztáshoz járó fürdőszobás, Tv-s, műholdas, ingyen wi-fis, minden igényt kielégítő szállodai szobát reggelivel, és még a konyhában is használhatsz mindent. Arról nem is beszélve, hogy a főnököd emberszámba vesz, hivatalosan alkalmaz, és szó nélkül beperkálja a fizetni valót utánad az állami kasszába is. Tehát mosolyogj, és adj hálát a Mindenhatónak, hogy ilyen munkahelyet találtál magadnak.
Nápoly, 2008.december