Első angyalom

Sírjon, nyugodtan… Nem. Miért kellene? Az orvos zsebkendőt nyújtó kezét félretolom. Nem én állok itt. A tükörből visszabámuló arc idegen. Ez nem velem történik, vele. Ő néz ki úgy, mint aki sírni akar. Mindjárt kibuggyannak a könnyek azokból a jégkék szemekből, amik alá sötét, ocsmány karikákat festett az aggodalom és a kialvatlanság.
A mellettem álló férfira nézek és ő visszanéz rám. Apa lett nemrég. Mintha összement és megöregedett volna az utóbbi napokban. Zavartan törli le kézfejével a szeméből csordogáló könnyeket. Nem értem. A fiunk még él, egyenesen rám néz.
–Tele van élettel. Nem látod?
–Menjünk.
–Ne rángass!
–Már kikapcsolták. Azért vagyunk itt, hogy elbúcsúzzunk tőle.
–Dehogy. Azért kapcsolták ki, mert egyedül lélegzik.

Nem láttam még ilyen apró fehér koporsót. Lassan engedték le, aztán már csak az esőtől nedves föld kopogása hallatszott. Fülsértő zaj a gyász csendjében.
–Mindenki elment, menjünk.
–Ne rángass! Hol vagyok?

Szeretem ezt a kék pulóvert. Emlékszel? Az utolsó hetekben hordtam. Egészen kinyúlt a hasamon. Olyan, mintha ő még ott lenne a szívem alatt.
–Át kellene öltöznöd.
–Miért?
–Három hete ez van rajtad.

Lesöpröm a fehér márványról a ráhullt őszi faleveleket. Így már látom a fekete betűket, „élt egy hónapot.”
Fogod a kezem. Ne szorítsd annyira. Már nem kell…végre sírok.

“Első angyalom” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Fájdalmas sorok. Nagyon rövidke élet adatott neki. Iszonyú lehetett a temetése, ahogy a pici kis koporsóra hullanak a nagy rögök. “Fülsértő zaj a gyász csendjében.” Igen, az lehetett.

    Szeretettel és együttérzéssel: Rita
    🌷

  2. Vannak sebek, amelyek sosem gyógyulnak. Együttérzek Veled. Szeretettel: Éva

  3. Szívszorító, nincs rá más szó.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!