A két vörösbegy

Fodor Gyöngyi – A két vörösbegy (mese)

Vörösbegy mama és vörösbegy papa egy örökzöld, tűlevelű mediterrán fenyő védelmében tervezték, hogy fészket építenek maguknak. Bár eredendően erdei-mezei madarak, de azt hallották, hogy a városi fákon is kiváló az élet. A fenyőfa, amit kiszemeltek maguknak, a kertváros egyik udvarában, több másik fenyővel közösen álldogált. Mielőtt végleg döntöttek volna, körberepülték a környéket, és megfigyelték, hogy a választott helyen könnyebben találnak-e ennivalót, mint az erdőben. Megállapították, hogy a közelben lévő pizzéria teraszán mindig találni morzsát, és a szemközti házban lakó asszony jó szokása a kertben kirázni az abroszt, amiről ugyancsak pogyog le valami. Továbbá több kert is volt a környéken, virágokkal, növényekkel, a citromfákon madáretőt is láttak , melyben bőven volt tökmag, és a kerti földben is lehet találni rovarokat, pondrókat. Viszont kóbormacska is bőven akadt, akik biztosan nem vetik meg a gyenge madárhúst.
– Biztonságos ez a környék? – érdeklődött vörösbegy papa a közeli fákon lévő másik madaraktól.
– Ennivaló van bőven – károgta egy varjú.
– Könnyű magának, maga elég nagy madár, ezért ritkán veszik célba az éhes macskák – szólt közbe a feketerigó.
– Sajnos az én páromat elvakították a finom, édes kekszmorzsák – csiripelte a szomszédos fán lakó veréb -, és nem vette észre, hogy egy fekete kandúr les rá a puspánbokor mögül. Hiába csipogtam neki hangosan, nem figyelt rám, önfeledten lakmározott. Ó, jaj szegény feje! Egyedül maradtam négy éhes fiókával.
– Én különösen azt az időszakot szeretem, amikor a kertekben dolgoznak, ásnak, kapálnak, kifordítanak nekük jó kis húsos gilisztákat, egyéb földben lakó pondrókat. Igazi terített asztal! – adta minden ott lévő madár tudtára az előbbi feketerigó, s a többiek helyeslően bólogattak.
Ezek után a két vörösbegy úgy döntött, hogy maradnak, mégis csak jobb lesz itt, mint az erdőben vagy a mezőn egy bokorban. Itt csak a macskákra kell figyelni, nincsenek a fára felkúszó kígyók, lecsapó sasok, héják, más ragadozók, akik nyúl vagy ürge hiányában madarakat is esznek. Már aznap elkezdték a fészekrakást, kis ágakból, környéken talált cérnaszálakból, elhult tollakból építkeztek, s amikor elkészültek vele, boldogan vették birtokba új otthonukat. Hamarosan a vörösbegy mama hat tojáson üldögélt, melengette őket, mialatt a férje eljárt élelem után és etette párját.
Egyik délután vörösbegy papa észrevette, hogy a szemközti kertben friss földhalom magasodik. Odarepült, szemrevételezte, kapirgálta, kotorta a lábával, csőrével is bele-belebökött, hátha talál benne valamit.
– Mennyire örülne a párom, ha meglepném egy szép kövér pondróval!
Úgy érezte, hogy az a földhalom maga a kánaán. Talált is egy szép rózsaszínű gilisztát, kicsit lecsípett a végéből, saját magának, a többit elvitte a fészekbe a párjának, aki boldogan eszegette a finom eledelt.
– Hozok még, van bőven! – csiripelte vörösbegy papa és elrepült, de a párja hiába várta az újabb adagot, csak nem érkezett és kezdett nyugtalan lenni. Idegesen fészkelődött, forgolódott, mert ilyen sokáig még sohasem maradt el.
– Nem igazán hagyhatom itt a tojásokat, mert kihűlnek – csipogta -, verébszomszéd itthon van?
– Igen, itthon vagyok, de épp sziesztázok és nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak.
– Nem akarom zavarni, csak egy kis szivességet kérek. Meg kellene keresnem a páromat, már jó ideje, hogy nem tért vissza. Félek, baja esett. Legyen kedves átjönni, és ráülni a tojásaimra, amíg visszajövök.
– Nem is tudom.. . még sosem ültem más tojásain, de végül is mindegy, hogy itt ülök vagy ott – válaszolta a veréb és átrepült a vörösbegyfészekbe. Kényelmesen elhelyezketett a tojásokon és elbóbiskolt.

Vörösbegy mama kirepült a fenyőfa ágai közül és a kertek felé vette az irányt, közben hangosan csipogva hívta a párját, akit hamarosan meg is talált. Két macska elől ugrált hol erre, hol arra, hol felrebbent egy kicsit, de mindig visszaesett a földre.
– Repülj magasra, fel a fára! – kiáltotta le neki.
– Nem tudok, megsebesültem, és már alig van erőm. Félek! – csipogta a párja rémülten.
– Tarts ki, hozok erősítést!
Azzal a vörösbegy mama hazafelé repült, miközben olyan hangosan csipogott, ahogyan csak tudott. Elrepült oda, ahol a feketrigók tanyáztak. Elcsiripelte nekik, hogy nagy a baj, segítség kell, máskülönben a macskák megeszik a férjét, s a születendő fiókáknak apa nékül kell felnőniük. Azonnal jöttek is, és magukkal hoztak még három másik feketerigót és csatlakozott hozzájuk két vadgalamb és két varjú is. Több verék követte őket. Visszarepültek a kertbe, ahol a sebesült szárnyú vörösbegy papa viaskodott a macskákkal. Már alig volt ereje, és az egyik szőrös kandúr épp felemelte a mancsát, hogy ráüssön egy utolsót, amikor a madarak hada lecsapott. Csípték, vagdosták a macskákat az éles csőrükkel, s azok azt sem tudták, hová meneküljenek. Végül feladták a küzdelmet és elsomfordáltak onnan.
– Még visszajövünk, akkor elkapunk benneteket! – nyávogtak elmenőben.
Amikor elmúlt a macskaveszély, a varjak hoztak egy nagy levelet, melyre ráfektették a sebesült vörösbegy papát, majd a vadgalambokkal közösen csőrükbe vették a levelet és felrepültek vele a fenyőfára.
– Veréb szomszéd, most le kell szállnia a tojásokról! Meghozták a férjemet. Köszönöm a segítségét! És köszönöm mindenkinek! – csipogta vörösbegy mama boldogan.
A veréb álmosan átadta a helyét, ahová a nagyobb testű madarat betették a beteget, s innentől kezdve az melengette a tojásokat, és a felesége járt élelmet szerezni. A finom, húsos pondróktól hamarosan meggyógyult, újra erőre kapott. S amikor kikeltek a fiókák, vörösbegy papa visszatért az élelemszerző és etető feladatához, tanulva a történtekből, sokkal óvatosabban, mint korábban.