Esti mese

Esti mese

A mai világban a félelem, a kiszolgáltatottság sok mindent előidézhet. Vannak visszatérő álmaim.
Keresem a régi életem, a házakat, az ismerős csilingelést, a sárga villamos hangját. A nagymamámmal járt utakat… Emlékek… Három évesen a villamosmegállóban egy finom hölgy megjegyezte, a nagymamámnak – Mennyire eleven gyermek, mintha ördög bújt volna belé. – Én rögtön válaszoltam – Anyádba. Három éves voltam, és boldog… Gondtalanul élveztem az életet. A földalatti varázsát, ahol rémek leselkedtek minden sötét zugban. A felszínen más volt az élmény. A Duna lusta szépségével elválasztotta Pestet és Budát. Hajók, uszályok araszoltak vizén, a rakparton emberek élvezték a napot, a levegőt. Ültek egymás mellett és szerették egymást. Nem volt semmi gyűlölet, semmi ártó feeling a levegőben. A ragyogó nap visszatükrözött a vízben. Ilyenkor ha belenéztem, mindig tüsszentenem kellett. A Nagyi rögtön aggódva fordult hozzám.
-Megfáztál kincsem?
-Nem Mami, csak csiklandozta a napocska az orromat.
Nevettünk.
Már eltűnt az emlék, gúzsba köt a határtalan veszteség. Megbénit a hiány, de hiába már. O Keresem a visszavezető utat oda, ahonnan kiűzött egy gonosz erő. Semmit nem vétettem. Mégis a jövő sötét árnyékot vet. Most. Egyetlen remény a hit. Bízni abban, megmarad a rakpart az emberekkel, akik szeretnek, marad a város, és úgy fogad mint mikor megszülettem. Mert a legnagyobb erő azok erénye akik nem veszítik el a hitüket.
Mert tudom… Éjjel halvány fények alatt pihen a város, már a villamos se csenget, más idők járnak. Ha felragyog a hajnal, mint mindig, ujra ébred a városom, – Budapest.