A székláb

Szobrász barátom Oszkár, feleségével együtt kávézót nyitott. Az új üzlet környéket alig ismerték, de ígéretesnek mutatkozott. Vendégváró helyiségüket nagyon ízlésesen rendezték be, és az is látszott, hogy van közük a művészethez.
Néhány hónap után gyakori látogatóikkal közvetlen kapcsolatuk alakult ki, mert mindenkit érdekelt a házaspár erről-arról véleménye, az üzlet, a dekorációnak kitett tárgyak.
Egyik idős, rendkívül szerényen öltözött törzsvendég (akinek, ha az utcán, egy padon ül, talán néhány fillért is odadob a járókelő), érdeklődött, hogy Oszkár meg tudná e javítani bicegő székének lábát. Oszi rokonszenvezett az öreggel, és elvállalta a munkát. Ingyen, mert restellet pénzt kérni a lerobbantnak látszó embertől.
A javítandó láb eredeti, keményfából készült barokk székhez tartozott, és kézi faragást igényelt. Szobrászunk megdolgozott vele, és amikor elkészült, az öreg szépen megköszönte.
Néhány hét elteltével egyik állandó vendég kávé kevergetése közben megemlítette, hogy hallott a széklábról, és neki is lenne valami javítani valója. Tárgyalni kezdték a részleteket és mellékesen felmerült a kérdés, hogy mennyibe került az öregnek végzett munka. Oszkár szerényen elmosolyodva válaszolta, hogy nem volt szíve pénzt kérni attól a szerencsétlentől. Az állandó vendég hajvonalig húzta fel szemöldökét és furcsa hangsúllyal mondta, hogy de hiszen annak az embernek öt bérháza van az utcában.