VAS: NYOLCAN IS LEHETTÜNK VOLNA

VAS: NYOLCAN IS LEHETTÜNK VOLNA

Még a nyár elején kezdtem szervezni az utat, pontos dátumot nem tudtunk, de az ünnepség szeptemberben szokott lenni, ma már kíméletből nem az első évet kezdő hallgatókkal együtt, mint mikor apámék együtt jelentek meg a fiamék kezdő évfolyamával. Ilyen hosszabb kirándulásra én már csak biztos segítséggel jutok el, főleg a lépcsőjárástól kímélem a rossz lépés lehetőségétől a csípőmet. A tervezgetés kezdetén még 12-en életben voltunk. Aztán szinte hetenként jöttek a hírek, hogy egymás után itt hagyott bennünket Zsiga, Dani, Jani és végül Ernő se bírta már az élete terheit. Egy késő esti órában az uram nem tudott felállni az ágyból, elindulni, tájékozódni. Egy hosszan tartó influenza féle kezdetén volt, ami jó pár napra ágyban fekvésre kényszerítette. Szóba se jött akkor a vas oklevél útja, nem is tetszett senkinek, hogy már nem nevezik vasdiplomának. Aztán az egyik napon elkezdtek békétlenkedni a csavarok a jobb lábamban, most én nem tudtam fel se állni a fájdalomtól és a bizonytalan felállástól. Többen úgy vélik, az időjárás is befolyásolhatja a mozgásaink változását. A meleget rosszul tűrik a fémek a csontjainkban. De reményeink szerint mindig várható javulás pár nap pihenés után. Most is így történt. Az utazás tervei mindig eszerint változtak. Nézegettem a ruhákat, mit vehetek fel jó vagy rossz idő esetén. Újat nem sikerült találni a rendelhetők között sem, maradtak a régiek a felvehetők közül. Telefonon tartottuk a kapcsolatot a barátokkal a változó tervekkel. Öten jelentkeztünk az ünnepségen való megjelenésre, de négyen állandóan tartottuk a kapcsolatot egymással, ezért ketten úgy gondolták közülünk, talán kár is az út fáradságáért és a sok pénzért az üzemanyagra, fuvardíjra. Aztán ráhagytuk a jövő napokra az időjárást, az egészséget, utolsó nap szántuk rá magunkat az urammal, hogy elindulunk másnap délelőtt fél 11-kor, hogy időben oda érjünk. Én szinte indokolatlanul félek minden utazástól, nem a magunk meggondolatlan vezetése vagy figyelmetlensége miatt, hanem a mások felelőtlen viselkedése miatt. Amiktől féltem, az nem következett be. Amiben bíztam, hogy minden segítség megfelelően fog helyt állni, hát abban” kicsit „csalódtam. Az autó vezetése tökéletes volt, óvatos, lassú, gyönyörködhettem az Alföld szépségében. Sokszor megtettük már ezt az utat a gyerekeinkkel, meg mikor hozzájuk igyekeztünk, eszembe jutottak az emlékek. Vezetőnk aztán elámult az egyetem épületének szépségén, főleg azzal volt elfoglalva. Az épületbe aztán nehezen jutottunk be. Az egyik oldal ajtó nyitva volt ugyan, de kísérőink nem tájékozódtak elég jól, és sok időbe telt, mire feljutottunk a”dísztelen” terembe. A kérésünket, hogy mi a bejárathoz közel kapjunk helyet, teljesítették, bár nem tudom, a mi kedvünkért tették -e ilyen sorrendbe az ültetést. Az eddigi ünnepségek, amelyeken részt vettünk, másképp jelentek meg emlékeinkben. Piros szőnyeg, virág díszítések voltak, ami most 2 csokor, asztalra vetett virágban testesült meg. A nagy asztalon a zöld dísz terítő olyan nyugdíjas korszakát éli, remélem, a vendég professzoroknak nem ezzel terítik le az asztalt a fogadásuk idején. Mire felocsúdtam az elhelyezkedésből, elkeseredetten vettem észre, hogy a fotelben az ölemben van minden kisebb csomagom, a lábamat nem tudom letenni a fotel lábtartóitól, nincs sehol a keretem, amivel fel tudnék állni és mivel nem rögzítette senki a fotel kerekeit, elkezdek lassan csúszni a terem belseje felé, ha esetleg rövidesen kezdődik a professzorok ünnepi bevonulása, akkor a dékán lába közé gurulok. Kétségbeesetten jeleztem volna a közelemben álló rendezőnek, hogy segítsen rendezni a dolgaimat, de valahogy senki se akart tudomást venni rólam. Hiába kértem a segítőimet, hogy maradjanak az ajtó közelében, senki se látta őket. Bizonygatták, hogy ők ott voltak, de az már csak itthon derült ki az uram számára, hogy segítőm elvitte magával a keretet kávézni a büfébe. Meglepetés szerű örömöm abban volt, hogy azt a segítőmet adatok beszerzésében, akivel e-mail váltásban voltunk évekig személyes ismeretség nélkül, itt találtam. Nagyobb botrány nélkül kezdődött aztán az ünnepség. Szép zöld borítású díszoklevelet vehettünk át, harmadik társunkkal beszélgethettünk egy keveset, mintha 65 évvel ezelőtti beszélgetésünket folytatnánk barátságosan. Az aranydiplomák kiosztását már nem vártuk végig. Megnyugodva indultunk a hazafele való útra, jól bírtuk a helyváltoztatásokat, nem mertünk több időt szánni a távollétre. Óvatos tervünk szerint még ki akartunk jutni pár percre legalább a lányom sírjához a temetőbe, de nem mertünk a sötétedésre maradni az úton. Unokáim úgyis jönnek majd az anyjukhoz rövidesen, a születésnapjára szokták hozni a szokásos fehér rózsa csokrot. De Judit biztosan tudja, hogy most is gondolunk Rá, az aranydiploma átvételekor Ő volt velünk. A fiam és Gábor unokám igyekeztek fényképezni, ha nem is volt arra mód, hogy mind jól sikerüljön. Főleg mert én nagyon dühös képet vágtam a tehetetlenségtől való mérgemben a szék és a keret miatt. Hát túléltük az izgalmakat. A város szélére való kikanyarodás előtt felfedeztem egy kis házat, amit igen elfogadtam volna az 1950-es években, eddig nem figyeltem rá. Az úton újra megcsodáltam az Alföld színeit, szépségeit. Csak egy kevés eső hullott ránk. Kicsit nehéz szívvel értem haza. Aligha jutok még egyszer el élve ilyen szép útra. Itthon aztán csengett később a telefon. Laci és Valika, akik végül úgy döntöttek, hogy nem lesznek ott az oklevél osztáson, kíváncsiak voltak, hogy zajlott le a rendezvény. Majd küldök képet nekik, de az egész műsor látható már a számítógépünk jóvoltából a keresőben.

Tanévzáró ünnepségeink 2019

“VAS: NYOLCAN IS LEHETTÜNK VOLNA” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Igen, még az uram is jól érezte magát ott annak ellenére, hogy már nem látott. Ma már csak négyen élünk az évfolyamból, akikről tudok. Magdi

  2. Kedves Magdi!

    A díszoklevél átvételéről írt soraid érdeklődéssel olvastam. Kisebb problémáktól eltekintve úgy tűnik, hogy jól sikerült ez a kiruccanás.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!