Gondolatok Trianon kapcsán
Az ítéletet kihirdették, fellebbezésnek helye nincs! Akik meghozták – lelkük rajta –, szenvedjenek odaát érte! Nem a főbűnöst törették kerékbe.
Hogy kiknek hozott hasznot az embertelen Trianoni diktátum, tudjuk, de, hogy mely náció érdeke volt leginkább az azt megelőző világégés, arról máig hazugságok, suttogva továbbadott féligazságok szólnak. Ám, ha ezeket összevetjük közismert tényekkel, vádló ujjként formálódik belőlük az igazság. S hogy az az ujj merre mutat? Lássuk!
Azt ugye senki sem gondolja komolyan, hogy Gavrilo Princip gyilkos fegyvere több volt egy startpisztolynál? Ferenc Ferdinánd tragikus halála kiváló alkalmat szolgáltatott csupán az európai hatalmaknak, egymás közti konfliktusaik rendezésére.
S hogy mi adott okot a konfrontálódásra? Területszerzés, gyarmatféltés, gazdagodást hozó piaci elsőség. Ezekért, az embermilliók kiontott vére sem volt túlságosan drága…
Vizsgálódjunk hát egy elfogulatlan bíró szemével látva!
Nem az abc sorrend kedvéért említem első helyen Angliát perünkben, hanem az elsőrendű vádlottat megillető rangsor okán.
Anglia – meglehetősen szerény – földrajzi adottságai révén élelmiszer, és nyersanyag behozatalra szorult. E feladat végrehajtásához szüksége volt megfelelő nagyságú flottára. Nem kis erőfeszítéssel létre is hozta, és közben komoly tengeri jártasságra tett szert. Így aztán, az Újvilág felfedezésekor, elsőként szerezhetett ott gyarmatokat, melyek elorozott javait vegetáló gazdasága fellendítésére, hajóhada további fejlesztésére fordította.
Közel száz esztendő múltán, a „Nagy Armada” legyőzésével átvette Spanyolországtól a vezető szerepet, s ezzel Anglia – nevezzük most már Brit Birodalomnak – lett a világ elsőszámú tengeri hatalma.
Megrendült ugyan, mikor az amerikai függetlenségi háború után elveszítette első provinciáját, de hamar túltette magát rajta. Újakat szerezett helyette Ázsiában, Afrikában. Ezen gyarmatai lettek ezután legfőbb élelmiszer, meg nyersanyagforrásai, ezek adtak piacot ipari termékeinek, és ezeket érezte veszélyeztetve, amikor a francia hajóhad ereje kezdett az övéhez felnőni. Mind többet és többet kellett védekeznie ellene…
És, mintha ez nem lett volna elég a bajból, a brit uralkodó félelemmel eltelve értesült a cári Oroszország lassú, de megállíthatatlan szárazföldi terjeszkedéséről, amely az ázsiai érdekeltségeit fenyegette. Volt is oka félelemre, mert amíg az ő gyarmatait hatalmas távolságok választották el az anyaországtól, s ezért védelmük nehezen volt fenntartható, addig az orosz cár, terjeszkedéssel saját országa területét veszély nélkül, folyamatosan gyarapíthatta.
V. György király szétnézett hát, miként menthetné féltve őrzött koncát, legfőképpen Indiát, s ekkor eszébe ötlött, hogy Németország is gyorsabban fejlődik a kelleténél. Ipara, hadereje, hajógyártása fellendülőben, és máris tisztes provinciát birtokol előle Afrikában. Újabb ok a fejfájására.
Az Osztrák-Magyar monarchiát hagytam a lista legvégére, azt is inkább balekként, mint bűnösként. Azt a gyarmatok nélküli monarchiát, amely senki érdekét nem fenyegette tespedő gazdaságával, kezdetleges iparával. Ami bűnt a fejére lehetett olvasni, az a felelőtlensége volt, amellyel nemzeti kisebbségeit – jogos igényeik figyelmen kívül hagyásával – magára haragította, na, meg a Németországgal való barátsága.
Nos, ezen kisebbségek nacionalista forrongása adott fegyvert a szerb Gavrilo Princip kezébe, aki a boszniai Szarajevóban, az Osztrák-Magyar monarchia trónörökösét megölte. A magyargyűlöletéről elhíresült Ferenc Ferdinándot, akinek halálát megbosszulandó, főuraink többsége mégis lelkesen voksolt a Szerbia elleni háborúra…
Ez volt felhozatal az 1914. esztendő nyarán, a Westminster-palota boszorkánykonyháján. Ebből kellett az uralkodó tanácsadóinak kifőzniük, valami Anglia számára is emészthetőt.
Lord Palmerston elhíresült kijelentését szem előtt tartva fogtak munkába, miszerint „Angliának nincsenek állandó barátai, nincsenek állandó ellenségei, Angliának csak érdekei vannak.” Így aztán, a tervezés során támadtak egykori szövetségest, és támogattak egykori ellenséget.
Adva volt hát négy európai nagyhatalom, amely így, vagy úgy, de Anglia érdekeit veszélyeztette. A francia haditengerészet leginkább a tengeren túli, a német flotta az afrikai az orosz haderő pedig szárazföldön az ázsiai gyarmatait.
Össze kellett őket valamiképp ugrasztani.
A németbarát Osztrák-Magyar monarchiától volt a legkevesebb félnivalója, mégis kapóra jött, mint valami gyújtózsinór a lőporos hordóba.
Elindultak a minden hájjal megkent diplomatái, és mindenütt elvetették a közelgő világégés magvait…
A Brit Birodalom támogatásáról biztosították hagyományos ellenségüket, Franciaországot, ha a porosz-francia háború után elveszített Elzász-Lotaringiát Németországtól visszaköveteli.
Németországnak elég volt a szándék híre, s II. Vilmos császár – aki régóta vágyott már nagyobb gyarmatokra – hamar menesztette a békére törekvő Bismarck kancellárt. Háborúra készült.
II. Miklós orosz cár pedig kapható volt egy erős szövetséges, a reménybeli Délszláv Birodalom megsegítésére.
A lényegen mit sem változtatott, hogy zsíros konc reményében az Amerikai Egyesült Államok hiénái is áldoztak fiaik véréből. A kisebb országok pedig, akikre a szabadpréda szerepe lett kiosztva, szerencséjükben bíztak ama nagyok árnyékában, amelyek mellé odacsapódtak.
…És akkor dörögni kezdtek a fegyverek…
Anglia elérte szándékát; megosztotta Európát, s a két felet egymásnak ugrasztotta úgy, hogy mindkét oldalon vetélytársai harcoltak.
Ez volt a nagy terv, és eredményt hozott. Az európai hatalmak egymás torkának estek és a hosszú harc után kellőképpen legyengültek ahhoz, hogy Angol érdekeket egy ideig ne veszélyeztethessenek.
Aztán eljött a békekötés ideje, összegyűltek Trianonban a világ parazitái, és összes bűnüket a nyakunkba varrták. Másodlagos volt akkor a szőnyeg szélén álló magyar diplomácia tehetetlensége, a győztes hatalmak képviselőinek megvesztegethetősége, a magyar gyűlölő Clemenceau hatalmi arroganciája, a hiénák nyilvánvaló hazugsága. Mind a háború, mind a békekötés mikéntje, a Westminster-palotában már jó előre, el lett döntve…
Tőlünk országunk területének kétharmadát vették el, és elszakított népességét kárhoztatták saját hazájában hontalanságra. Nem vigasz, hogy rosszabbul is járhattunk volna. Bő négyszáz esztendeje angol érdek, szinte egy egész földrész őslakosainak életét követelte.
Az elesettek millióinak hozzátartozói, a jóvátétel hatalmas összegéből semmit sem kaptak. Illetve valamit mégis. Rettegést. Hogy a világ szélhámosai holnap új vészt hoznak?
Hoztak is, nem egészen húsz esztendő múlva…
Angol érdek mentén gyúlt hát lángra 1914-ben a világ, s hogy mi lett mindezért a jussa? Potenciális ellenfeleit hosszú időre kikapcsolta, gyarmatait megtartotta.
A másodrendű vádlott Németország, a büntetését hamar kiállta, készen állt a visszavágásra. Uralkodója, II. Vilmos császár, aki azt a tüzet még idejében elfojthatta volna, élete végéig luxuskörülmények között élt szabadon, igaz, emigrációban.
Kitartó szövetségese, az Osztrák-Magyar monarchia, amelynek császára, a véreskezű Ferenc Jóska, aki nemzetünket belerángatta egy értelmetlen háborúba, a magyar Várföld tartománnyal (Burgenlanddal) gazdagodva került ki belőle.
Az orosz cár, nem tarthatta markát Trianonban, hatalmát elsöpörte addigra a forradalom szele.
Franciaország gazdagabb lett hosszútávon egy engesztelhetetlen ellenséggel, meg egy ellenséggel felérő, álnok baráttal. Igen kevés fizetség volt azért Elzász-Lotaringia.
Az Ausztriáról leválasztott Magyarországot sújtotta aránytalanul a penitencia. Kirótt büntetése égbekiáltó, soha el nem évülő gaztett! Ma, vagy holnap, de mindenképpen orvosolandó…
A teljesség igényét mellőzve hagyom félbe a felsorolást.
Eltelt száz esztendő… Teljen bár kétannyi, a magyar nép nem felejt! A még meg sem született gyermekei lelkében is izzik majd a parázs… Fájdalmuk nem kőbe, de szívekbe van mélyen vésve… Add Uram, hogy mihamarabb örömtűz gyúlhasson belőle!
Szolnok 2020. 06.04.