Varjúfrász az avaron

Varjúfrász az avaron

Megint csak kerékpáromon találom magam. Lobog kevés hajam a menetszélben, már ami a kalapomon kívül rekedt, s minek alatta kellene tömörülnie, azokat feledett fésűmből kigyomlálva régvolt mosdók nyelték el.
Badacsonyból jövet, Vonyarcon az életigenléstől boldoggá ölelve mártózik szemem az égi és vízi kékségben. Jólesőn omlik szét bennem, hogy Pepinél vár a habos kapucsínó édes keksszel, és a nélkülözhetetlen „Merre jártál?”. Aztán hirtelen a templomi freskók bárányfelhőin Gábriel arkangyal kardján esik hasra a verőfény. Sötét vihar kerekedik, és gyilkos fergeteg fékezi járgányomat. Az úton összebújt sünkutyát „légkalapácsol” pallos csőrével egy dolmányos varjú. Szegény, szú-rós gombócként védekezve a hegyes dárdájú égi fenevadtól ernyedő gerincének íve lassan-lassan enged, s megadni látszik magát.
Fék! „Rohadt dög!”
Aztán vámpírként károgva beveszi a nyár-fa sudarát, és nekem marad itt lent a kis lény feletti szánakozás. Kutyusorra lassan előbújik, apró szeme panaszos. Röfög, fújtat. Felnyalábolom az aszfaltról. Tőlem is fél. Újheggyel meleg pocakja alá nyúlva átdaruzom a sok rejtekkel bíró avarba, hol öreg kőrisfa odujában menedéket lel. És akkor látom, hogy a padkán ott feketéllik apró gombóc kölyke, kit felfalni már nem maradt érkezése a szárnyas bestiának. Öklömnyi, párnapos vaunózijú tüskésbündi volt, kire már nem vár ízletes csiga, pajor, sáska és giliszta.
Keszthelyen a Balatonparton szusszanást, és öblös korsóból söritalt magamhoz véve öreg horgászcimborámmal cseréltem szót, kedvet (kriglivel neki is vittem), haveri évődést.
– Na, nézd mán, Török! Ezek is mán csak négyen vannak szegények. Tegnap elkapdosott anyjuk mögül a varnyú kettőt! – kapta ki nikotinsárga bajsza alól cigarettáját, mihelyt a nád zizzent, és a kacsamama kihápogott a megfogyatkozott csapatával.
Az apró feketesárga tünemények jobbról-balról csipegették a vizet, de igazi jó falatokat tőlünk reméltek. Hoztunk is kenyeret a Pecás büféből, amit igen jó néven vettek…
Később fent a sétálón Egérnél a kávéhab szívformájú fahéjmintázata lassan varjúformát öltött. Na, ebből elég…
– Merre jártál? – így a szépkeblű pincérlány.
– Nem jó fele! – és belefogtam.
Aztán valaki:
– Hagyja már, uram! Egerszegen a kórháznál sorra kitépkedték a kisfecskéket a fészkükből. Az ápolók könnyes szemmel te-hetetlenül nézték a gyilkot.
Megállt kezemben a kanál, kevés barnás hab rászáradt a nyelére, mire kilapoztam magamból a hetvenes évek munkásőr „hadgyakorlatát” a marcali kórház platánjain tanyázó varjakon. Az addig védett madarakra kilövési engedélyt adtak, mert „hála” a világszínvonalú agrárgazdaságunknak, ide a Kárpátmedencébe költöztek a szomszéd szocialista országok károgiai is…
Szeretem az állatokat: Isten szerint minden lényt, mert az Ő teremtményei. E madarakkal sincs úgy ahogy bajom, hiszen élniük kell, a tápláléklánc részesei, de hogy…
A Balatonba telepített idegen halak, kagylók elpusztították az őshonos fajták jelentős részét. A vízben már „sikerült”, folytassuk hát a szárazon is? Nem lesznek sünik, sem liba-sorban anyjuk után csipogó kiskacsák, de a fecskék is csak a biológiaszertárakban kitömve ábrándozhatnak üvegszemükkel a végtelen tavaszi égről – ha csak nem jönnek vissza pu-fajkásaink, a régi „jó” munkásőrök, letűnt „szép” időkből.