TÜNDÉRKERT

TÜNDÉRKERT
ROMANTIKUS NOVELLA

Kissé álmosító volt ez a kellemes, vasárnapi, ebéd utáni délután, pedig mindenfelé harsogott a kései tavasz.
Mintha utol akarná érni magát a természet, roskadoztak a virágoktól az utcákon az orgonafák, és az udvarok kertjeiben a cseresznyefák fehérlő pattogatott kukoricával vonták be zöldellő faágaikat.
Milliónyi szirom, vattacukros álmok.
Mindenfelé méhek zümmögtek, végezték áldásos munkájukat, mi is lenne velünk, ha nem poroznák be a virágainkat, gondolta magában a csinos fiatalember, aki nemrégiben költözött a takaros kisvárosba.
Méhkaptárt, és mézet is árulhatnék, sok ezer szorgos lény dolgozhatna nekem, s ezen elmosolyodott.
Gazdag ember lehetnék.

A fővárosból érkezett, kereskedősegéd volt, de fiatalként még kevéske megtakarítással rendelkezett, pedig mivel a saját lábán akart megállni, egy kis boltról álmodozott, és egy vidéki üzlet megvásárlására volt lehetősége.
Egy kissé öregeskedő nagykereskedő, több üzletének egyikét adta el a szimpatikus fiatal embernek, másnak oda sem adta volna, de mivel nem akart annyi bolttal bíbelődni, már úgy is elég szép vagyonkával bírt, így eladta a vegyeskereskedését, ahol mindenfélét lehetett vásárolni, ami a helyi lakosságnak kellett. A vasárutól a szerszámokig, a sparheltig, mindent árult, még a kor divatjához tartozó kerékpárokat is, ami slágercikk volt az akkori fiatalság körében. Többen még féltek tőle, és garabonciás dolognak tartották.

Néha, amolyan reklámként, végigkerekezett a város utcáin, a kisasszonyok nagy örömére. Karimás kalapjuk alól, pislogva leskelődtek a sportemberre.
Hosszú szoknyájukban nemigen lett volna illendő ráülniük ezekre a drótszamarakra, pedig kívánták erősen.

Az idős, tehetős, sokgyerekes kereskedő is megkedvelte az agilis ifjoncot, és kitalálta, hogy gesztusként bemutatja a családjának, egy délutáni teázáson.
A, immáron partiképes, és nősülni vágyó fiatalember, örömmel fogadta a vizitmeghívást, annál is inkább, mivel pletykákból már régóta hallott a világszép lányokról, akik négyen voltak, az apa szeme fényei.
Az anyjuk is folyton büszkélkedett mindenütt velük.
Hárman már férjhez mentek, de a tán legcsinosabb ifjú hölgy, még otthon élt, a csodás, nagy parkkal rendelkező családi villában.
Csak hármacskán éldegéltek szerényen a hatalmas házban, néha jött csak mosónő, kertész, vagy szakácsnő, szükség szerint, alkalom adtán.
Természetesen az alkalomhoz illő csokrétákat vásárolt a kertésznél, megkívánta adni a módját a látogatásnak.

A büszke házigazda sietve nyitotta a
kertkaput kedves vendége előtt, és bevezette a kellemes tavaszi napsütésre kiült hölgyekhez a csodaszép teraszra.
Körülöttük a pompás kert, rózsalugasok, gyümölcsfák sokféle fajtája, és az éppen virágzó virágözönben díszelgő cseresznyefa. köztük, mint a korona közepén a két meseszép hölgy, ült a trónszékek ölén.
Voltak ott fehérre festett padok is, de a férfi elmélázott, egy királynő nem ülhet padon, csakis trónuson.

A férj és apa, bemutatta a hölgyeknek a dicséretes jövő előtt álló daliás fiatal embert, aki elsőként kézcsókkal hódolt az idősebbik hölgynek, majd a bájos kisasszonykának csókolt kezet, aki kissé bátortalanul, szemeit lesütve nyújtotta apró kacsóját ámuló hódolójának.

Mindannyian helyet foglaltak az asztalnál, a hölgyek a saját karszékeikben, a vendég pedig a házigazdához közel egy faléces padlaton.
Hálásan köszönte a kedves meghívást, dicsérte a hölgyek toalettjét, átadva a virágcsokrokat, és hangulatos csevegésbe kezdtek néha fontosnak tűnő, de valójában kötelező udvariasságokon alapuló, semmitmondó vidám beszélgetésbe fogtak.
A férfi dicsérte a házat, és a kertet, ők kérdezték, hogy érzi magát itt a kisvárosban, és hogy látja a kereskedői jövőjét itt az ismeretlen emberek között? Ezekbe a dolgokba szakmai szemmel, már az apa is belefolyamodott.
A kisasszony többnyire csak hallgatott, és zavarában a terítő rojtjaival játszadozott.
Köszben a férfi ámulva csodálta a kisasszonyka szőkén csavarodó lokniait.

Végül a mencsötlet, a háziasszony megmentette a helyzetet.

– Kínáld meg Tündikém vendégünket egy kis teával, és süteménnyel, hiszen te sütötted.
– Persze mama, és kezével a kancsó fedelét tartva, öntött mindannyiuknak a forró teából, óvatosan, úgy háromnegyedig töltve a csészéket.
Természetesen az udvariassági etikettre kényesen vigyázva.
-Néha segítek édesanyámnak a házimunkában, hogy tanuljam a gazdaasszonyságot.
-Kérem szeresse, mondta, és néhány süteményt tett egy kistányérra, teasüteményt, linzereket, és piskóta tekercset.
-Tessék, szeresse, bíztatta a mama is.

Tetszett a vendégnek a kedves felszolgálás, és a sütemények is finomak voltak, jóízüen evett.
Közben próbálta folytatni a csevelyt.

– Nem értem, hogy egy ilyen csinos fiatal hölggyel miért nem találkoztam még soha az utcákon, parkokban, korzókon, ahol délutánonként még zenét is hallgathatna a pavilonokból?
– Én nemigen járok sehová, válaszolta pirulós zavarában a leány, Néha elmegyünk a Mamával sétálni, cukrászdába, a nővéreimet meglátogatni, akik szintén a városban laknak, de nem is olyan messze.
Feltűnt, hogy nemigen nézett a férfi felé, és gyakran lehunyta szemét.

Nagynéha a papa is bekapcsolódott a beszédbe, de látszott, hogy itthon nem ő viszi a prímet.
Érdeklődött, hogy megy az üzlet, és milyen fejlesztéseken gondolkodik üzleti szempontokból, korszerű áruval kívánja feldobni a kínálatot, és felfogadna egy gumikerekű fogatot, aki házhoz fuvarozná a nagyobb tárgyakat a vevőknek, természetesen inggyért, gesztusként, válaszolt a felélénkülő kereskedő.

– Nos, ez nekem is eszembe juthatott volna annak idején, méltatlankodott félhangosan a házigazda.
Hiába, a fiataloké a jövő, legyintett lemondóan.
Eztán ismét a mama vette át a szót, mint szóvivője a háznak.

– A csodás csokrokból látom, hogy ön is kedveli a szépet, és a természetet, s a virágokat, észrevettem, hogy jó ízlése van, még a beszédében is.
Finom úriember.

– Természetemtől és neveltetésemtől fogva vagyok ilyen, szabadkozott a vendég, aki nem győzte csodálni a kisasszonyt.

– Tündérkém, vezesd körbe az urat a kertben, bizonyára tetszene neki, kérem, nyújtsa karját a lányomnak.

– Boldogan, és máris felállt a helyéről, és levezette a kis hölgyet pár lépcsőn, és érezte, hogy mindkettőjükön forró borzongás fut át.

Talpuk alatt ropogott a sárga gyöngykavics, mintha céltudatosan vezette volna őket a rózsafák közé, de csak a legfontosabb helyeken voltak felszórva az utak, vezetősávokként hatottak számukra.

– Itt szoktam sétálni, kezdte Tündérke, itt szoktam álmodozni, és várni.
– De, hát innen nem lehet sehová sem látni, csodálkozott a férfi.

– Az nem baj, nem is számít. Itt vannak a rózsáim, azok a fontosak.

Elővett szoknyája fodraiból egy kicsinyke metszőollót, és gyakorlott mozdulatokkal lemetszett egy bimbózó rózsaszálat, mert még nem nyíltak ki teljes pompájukba a rózsák.
Óvatos mozdulatokkal a hajába tűzte, emelve fényét, az amúgy is szép hajkoronának.
Csodálatosan áll ez a fehér virág a haján, kaphatnék én is egy bimbót a gomblyukamba? Meghálálnám.
Én, ha kérhetném, vörös rózsát óhajtanék, ezen milliőhöz méltót ám, szerelem zálogát, a szerelmeseknek vörös rózsa dukál.
– Igen kedves, azonnal kiválasztom, és a gomblyukadba szúrom.

Lázasan kereste a legszebbet, de ismét csak fehér virágot metszett.
Csodálkozva nézett a szerelmes férfi a fehérre, én vöröset kértem, vágyom egy cserére.

Én azt hittem, vöröset adtam, bocsánatot kérek, és egy hatalmas könnycsepp gördült a szemébe.
Ismét nyesett egyet, újból csak fehér lett, az nem lehet, hogy vörösre nem lelek.

Rádöbbent az ifjú, szerelme nem lát, megmutatta neki a választott rózsát.
Csókolta kezeit, szemei pilláját, vérvörös ajakát, és közösen vágták le a vágyott rózsát.

Mindjárt megértette a ropogós járdát.

Mikor visszatértek a szülők körébe, ők azonnal látták a bimbók virulását.
Ettől már csak orcájuk rózsái pirultak jobban.

Gyakori vendég lett a családnál a szerelmes titán, de a leány is örömmel fogadta, szerelemre vágyva .
Mindenki csodálta őket, és volt aki még irigykedett is, ki a fiút, és örvendett aki a leány szerencséjét értékelte nagyra, vakságára gondolva.
Vérmérséklet, ízlés, és anyagi megfontolások szerint, de olyan is akadt, aki önzetlenül örült szerelmüknek.

Ősz derekán megtartották az esküvőt, szolidan, nem hivalkodóan, így kívánta a menyasszony, nem hivalkodva a vakságán.

Testvérei is elfogadták a vőlegényt, bővült a család.

Volt a boltjuk felett egy takaros kis lakás, kettőjüknek bőven elég, még vendégeket is fogadhattak, bár lett volna hely a villában bőven, ők ragaszkodtak ahoz, hogy külön éljenek.

Berendezte ajándékképpen a kedves mama nagypolgári módon a családi fészket, jól érezték magukat ott.
Gyakran még halk zongoraszó is kiáramlott az ablakon. Oda vitette a mama a fehér, lánykori zongoráját. Hadd gyakoroljon a fiatalasszony.
Múlathassa kedvére a sok szabad idejét.

Praktikusnak is tűnt így az élet, hiszen csak lekellett menni az üzletbe, és berendeztek az ifiasszonynak egy szobasarkot az ablak előtt, egy íróasztallal, ahol ő is szorgoskodhatott, és nem kellett egész nap a lakásban magányoskodnia.
Gyöngyöket fűzött, művészi szintre fejlesztette kézügyességét, beszélgetett a kuncsaftokkal, és rendszeresen megajándékozta a kislányokat karkötővel, vagy egy mívesebb nyaklánccal.
Szerettek ebbe a családias üzletbe járni a vevők.
Kedvelték a szorgos ifjú párt.
Délben elmentek karon fogva a mamához ebédelni, ezt kérte az idősödő hölgy, hiszen neki nagyon hiányzott a lánya, hiszen ő is magányosan élt a nagy villában, a papa üzleti ügyekben járt egész nap. A fiatal asszony délutánra ott maradt beszélgetni, látogatókat fogadni, majd este jött érte a férje, hogy hazakísérje.
Nagy szerelemben, és egyetértésben éltek, idilli környezetben, és hangulatban.

Mikor este összebújtak, a ház ura énekelt feleségének, szép tenor hangján, amit a nő nagyon kedvelt, és tán még a verset is, a dallamot is, maga írta szerelméhez.

Tündér

Tavaszi szélben
Lenge leányka.
Szoknyája perdül
Indul a táncba.

Siklik a teste
Omlik ruhája.
Messzire hallik
Szél fuvolája.

Indul tavaszból
Szökken a nyárba.
ősz fuvallatja
Télben találja.

Sajnos nem sokáig tartott ez a békebeli állapot, kitört az első nagy háború.
Tömegesen vitték a katonákat a frontokra,
mondván, mire a falevelek lehullanak, visszajönnek a katonák, de nem így lett.
Bekellett zárni a boltot, ő is megkapta a behívóját, és hamarvást indulnia kellett valamelyik frontra.
Kikísérte a család a vasútállomásra, sok könnyek között megölelték egymást, Minden nap várjál, hazajövök, meglásd.

Várok rád, és mosolyogni próbált.
Ha elindul a vonat, a nagy kanyarnál integetek még hozzád, Drágám.
Ment a katonavonat, s a távolból egy elhalkuló vonatfütty integetett, görbe fát dobtak a tűzre, nagy kanyarulat jött, és vissza már soha nem jöhetett.
Ismét fájdalmasan üres lett a ház, várták az őszt, a levelek hullását.
Tünde szobájában fekve vak szemeivel a semmit nézte, és halkan énekelte,

Tavaszi szélben
lenge leányka,
szoknyája perdül,
indul a táncba.
Messzire hallik
szél fuvolája.

SZEKSZÁRD, 2022. 02. 28.

“TÜNDÉRKERT” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Kata, a novella írása közben tört ki a mostani háború, mintha ráéreztem volna, vége az idill állapotnak.

  2. Kedves Vendi!
    Csodálatos tündérkert novelládnak nagyon szomorú vége lett. Sajnos a háború sok-sok tündérkertet tört össze…
    Szeretettel: Kata

Szólj hozzá!