Vissza akarom kapni a könnyeimet

Emlékszem apám, ahogy kezedbe temetett arccal a konyhában ültél. Lassan álltál fel, gondolataidba mélyedve, hogy a konyhaszekrényből elővegyél egy szál cigit. Ott rejtegetted, a kávé mellett. Sokáig indultak így a reggeleink. Álltunk a kitárt ablak előtt, a csípős hajnali hidegben.
Most nem érdekelt, hogy csukva az ablak. A kifújt füst fehéren és tétován tekergett, beszökött a szobába és ez a tétova, gyászos kollázs, lassan az egész lakást beterítette.

Az anyám haldoklott. Lassan emelkedett a mellkasa, sípolva fújta ki a levegőt. Mintha szavakat formált volna, mielőtt elment.

Talán megirigyelted, hogy ő ment el előbb. Emlékszem, ahogy ültünk a zöld csempével borított étkezőben és én azt mondtam : “azt hittem, te is itt hagysz.”
Te pontosan ezt tetted!
Kikötözve feküdtél a kórházi ágyon egy utolsó cigiért könyörögve és azon gondolkodtam, kioldom én azt a kötelet… menj!

Már felnőttem magamhoz és nem fogok ugyanabba a hibába esni. Legbelső énem rejtve marad… nem kellenek a barátok, nem kell senki! A lelkem az enyém marad, nincs szüksége társra. Lehet, hogy telve lesz ki nem mondott, önmagamat mérgező szavakkal… De hiszen mindig ugyanaz a vége : “ez nem elég, ez nem jó, többre vagy képes… haragszom rád!”

Van úgy, hogy nem jönnek a könnyek. Az embert belülről fojtogatja, tépi, marja, míg már csak élőhalottként lézeng ebben az átkozott világban.
Vissza akarom kapni a könnyeimet.

“Vissza akarom kapni a könnyeimet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Felicitasz! Gratulálok. Ez nagyon jó. Írjál még sok-sok ilyent, örömmel olvasnálak. Üdvözöllek, Margit

Szólj hozzá!