IGAZOLÁS

IGAZOLÁS
Apámra emlékezve

Rajtam kívül biztosan mindenki tudja, hogy mit jelent az igazolás szó. Utólag én is megnéztem az értelmező szótárban: Valaminek a megtörténtét vagy valódiságát igazoló hivatalos nyilatkozat, illetve erről szóló irat. Valahogy így képzeltem én is, amikor belefogtam a pontvadászatba, de kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű dolog. Mivel a családom minden tagjának szüksége volt bizonyos számú pont igazolására, amelyeket a szakmai továbbképzéseken gyűjtött össze, gondoltam, megnézem az erre rendszeresített kimutatáson, megvan-e? Nekem van időm ellenőrizni a számítógép segítségével. Önnek 125 pontja van, olvastam az uram lapján. Még 25 pontot kell teljesíteni. Ezt még talán el is hittem volna, ha nem nézem végig, hol is voltak ezek a továbbképzések? Mindössze 6 hiányzott a regisztráltak között. Mikor erre rákérdeztem az illetékesnél, azt a felvilágosítást kaptam, hogy járjunk utána magunk. Ők csak azokat regisztrálhatják, amelyekről nekik értesítést küldenek. De kik? A rendezők vagy a szervezők? Mert úgy-e, ma már sok rendező iroda él ebből a tevékenységből. De vannak gyógyszergyári rendezvények is. Az ő dolgozóik változnak is néha az évek során, magukkal viszik a telefonszámaikat, de már nem foglalkoznak elmúlt dolgokkal. Keressem meg a szervezőket. Némelyik név felbukkant a kimutatások során, de szerencsénkre az uram minden rendezvényről eltesz valami emléket, műsort, kitűzőt, szállodai számlát, és ha kapott, igazolást is. Az első próbálkozásnál mindjárt csődöt mondtam. Gyöngyösön egy szép napsütéses napon volt a rendezvény. Két kedves professzorommal sikerült beszélni lányom betegségéről is az előadás szünetében, annak reményében, hátha kapok valami tanácsot, hogy lehetne még őt megmenteni az életnek? Sajnos, azok az eljárások még nagyon soká lehetnek a betegek hasznára, amelyekben reménykedtünk. Közülük az egyik professzor már nem él, de nem ő volt a szervező. Állítólag a szervező főorvos már más kórházban dolgozik, vagy külföldre ment. Levelemre nem érkezett válasz. Az utolsó átkutatott csomagban megtaláltuk a szakmai szervező professzor egykori igazolását, ő volt az egyik, akivel beszélgettünk. Ezt tehát elküldhettem az illetékeseknek. Több hónapos levelezgetés és telefonálgatás után bukkantam még néhány nyomra. Mivel egy kivételével minden továbbképzésen együtt voltunk az urammal, gondoltam, összeszámolom már a saját pontjaimat is. Az egyik rendező irodától azt a választ kaptam, hogy ezen a pecsétszámon X. Erzsébet már megoldotta a vizsgakérdéseket, kétszer nem lehet. Megkíséreltem utána nézni az interneten, van-e ilyen nevű kolléganő? Hátha tisztázhatnám a történteket. Volt. De már eltemették. Ennek közlése után elnézést kért a rendező iroda. Közben megtalálták az én irataimat, minden rendben. Hosszas telefonszám kutatást végeztem azokon a helyeken, ahol az egykori továbbképzéseken részt vettünk. Vendéglő, Művelődési Ház, stb. Sikerült kideríteni gyógyszergyári mobilszámokat. Ezeken leginkább olyan felvilágosítást kaptam, hogy nem ott és nem akkor voltunk, adjam meg a tanfolyam pontos kulcsszámát, sőt, a tanfolyam kulcsszáma nem belgyógyászati témát takar, hanem onkológiai továbbképzést. Ez is egy hónappal hamarabb volt, mint amit ők jeleztek. Mit számít az az egy-két nap eltérés,- méltatlankodott a dolgozó hölgy a telefon végén. Idáig már több havi telefonálgatás után jutottam el. Makacsul gyűjtöttem tovább. Az egyik tanfolyamot utólag akkreditálták. Nem baj, a pont akkor is jár. Meg is lehet kapni. Utazzunk oda és vigyük át az illetékeshez, aki hivatalosan gyűjti. Bevallom, ettől egy kicsit kiakadtam. A két épület között egy másik épület és egy kerítés van. Megkérdeztem, nem oldható meg ez egy négyórás kislánnyal, vagy más helyi postázási lehetőséggel? Megoldhatták, mert legközelebb ez is rajta volt a regisztrációs kimutatáson. Lassan összegyűjtöttem a pontokat. Ma 341 pontja van az uramnak. De ebben még nincs benne a kötelező szinten tartó tanfolyam 50+17 pontja. Addig pedig nincs igazolás. Ezt akkor tudtam meg, mikor még csak azt szerettem volna kérni, hogy igazolják az addig összegyűjtött pontokat, hogy jelezhessük az engedélyezési hivatal felé, amely majd kiadhatja a működési engedélyt ennek alapján. Tévedtem. Állítólag ennek a neve az igazolás. De ez egy későbbi történet.
A kötelező szinten tartó tanfolyamot hamarabb is el lehetett volna végezni, mondhatnám, időben. Mikor tájékozódni kezdtem felőle, számunkra szinte elérhetetlennek tűnő feltételei voltak. Az uram akkori nyugdíj melletti keresetének félévi összegét vitte volna el. Ebben még nem volt benne a vacsora, benzin költség. Arról nem beszélve, hogy együtt szoktunk menni mindenfele. Bennem meg rég bujkált a kisördög, hogy egyszer még beülhessek az iskolapadba, megmérettetve magamat csak magam számára, tudom-e követni az előadásokat? Ha lehet, abban az épületben, ahol első, valóban sikeres vizsgáimat tettem. A mi évfolyamunk volt az első vizsgázó az akkori csúnya, de új épületben.(Ez később úgy tűnt, hogy már lehetetlen. 2010. április 11- én a szemem előtt rombolták le az akkor már útban levő épületet a további építkezések miatt.) Kiderült, hogy hiába van bármennyi pont a kötelező és választható tanfolyamok elvégzése után, a kötelezően szinten tartó tanfolyam elvégzésének eredménye nélkül nincs továbblépés. Ezeket pedig csak az egyetemi városokban rendezik. Télen, jeges napokon kinek van kedve idegen városokban fázlódni? Még több száz kilométert utazni is. Azután lehetőség kínálkozott egy közelebb levő, 5 napos továbbképzésre is, de anyagilag ez sem tűnt megoldhatónak. Hirdettek egy más témájú, rövidebb tanfolyamot is, de ezt csak később akkreditálták elfogadhatónak. Már túl volt az időpontja a megadott határidőn. Vágjunk bele, határoztunk több kollégával együtt, akik érdekelve voltak a működési engedélyük meghosszabbításában. Hátha jó lesz valamire. Állítólag ötezren vannak, akik nem is érdeklődtek iránta. Többen dolgoznak, ugyanúgy, mint eddig. Nem tűnik, hogy használhatatlanná váltak volna hírtelen például a kissebészetben, egyelőre vállalják a lehetőségét annak, hogy magas büntetést fizethetnek az engedély nélkül való munkáért. Van, aki a jelenleg fennálló rendelkezések következtében nem folytathatja a munkát. Ereje teljében kertet locsol, nézi a virágok nyílását, miközben megtisztelő felhívást kaptunk levélben, hogy segítsünk az árvízkárosult területeken az orvosi munkában. Rólam már kiderült az illetékes hivatal szóbeli közlése alapján, hogy önálló munkát nem végezhetek. Az utolsó 5 évben nem volt legalább 3 hónap munkaviszonyom. 100.000 forint büntetés fizetése helyett én is azt választom, hogy azt az összeget inkább félárva unokáimra költöm.
A fiam úgy tervezte eredetileg, hogy karácsonyi ajándékként fizeti az uram költségeit a tanfolyamra. Ehhez tartotta is magát. Az én feladatom az maradt, hogy megoldjam a szervezést. A szállodákban való elhelyezésről hamar lemondtam. Nemcsak az árak miatt, hanem élénken élt bennem a reggeli forgalomnak és tolakodásnak a réme. A klinikák közelében kerestem lehetőséget. És sikerült. Az egyik kollégiumban hirdettek apartmant, kettőt fizet, hármat kap lehetőséggel. A válaszuk nagyon készséges volt, és mint később kiderült, a velünk való foglalkozás is csak a legnagyobb dicséret hangján említhető. Az idő ugyan nem kényeztetett bennünket, esős, párás volt, az építkezések miatt sáros utakkal, elkerülést ránk kényszerítő kerítésekkel. Az előadóterem zsúfolt. Ha nem foglalta egyikőnk a helyet, ülhettünk a lépcsőn vagy a folyosón. Az előírt egyórás ebédszünet rendszerint 50 percre rövidült. Ez alatt a telepen kívül levő épületbe kellett elrohanni a sárban, felrohanni a lépcsőn. A kissé zsíros tálcák, evőeszközök között lavírozva poharat, kenyeret gyűjteni, asztalt találni és letisztítani ahhoz, hogy mellé ülhessünk. Szerencsére az első estére vacsorát kértem a szállásunkon. Olyan finom ételt kaptunk, hogy nem találok rá elég dicsérő jelzőt. Az előzékenységük nem múló elégedettséget hagyott bennünk. Ugyanezt tapasztaltuk a reggelik alkalmával. Már ez megérte, hogy ide jöttünk. Az előadók helyben ebédeltek egy különteremben, pár lépésre a tanteremtől. A tanfolyamon 3-4 olyan előadót ismertünk meg, akiknek a tudása széles alapokon nyugvó, és meggyőző személyiségek voltak. Egyikük vette a fáradságot, és szép magyar szöveggel összefoglalta a tanfolyam végén az addig hallottak lényegét. Egy másik előadót az elnök dicsért meg ékes magyar nyelvű szövegéért. A szervező kolléga előadása volt az egyetlen, amelyiket modellnek javasolnék minden ilyen rendezvényre. Jól összefogott, megérthető és lejegyezhető. A vetített diák mindegyike jól olvasható, gyönyörű színekkel. Bevallom, készültem az anyag átnézésével a műsor témái alapján. Kicsit változtattak ugyan a részleteken az utolsó napokban, de ezt is sikerült megkeresni az interneten. A CKD, MBD rövidítésekhez kevés magyar szöveget találtam eleinte, próbáltam utána olvasni a Magyar- Petrányi belgyógyászat könyvben, mi lehet ebben valami boszorkányság? Üdítőleg hatott rám, hogy a lényege szép magyar szöveggel megtalálható volt, ha nem is molekuláris biológia szinten. Jó az, ha tudjuk az angol rövidítéseket a szakmában, ma szinte csak angol irodalom ismertet meg bennünket az új eredményekkel. De az valahogy kevéssé informatív egy közönséges hallgató számára, ha egy- egy vetített táblázat 18-20 sor angol szöveget tartalmaz, egy- két pillanatra felvillantva. Különösen ha halvány lila alapon halvány szürke betűvel van írva. Eddig 30 sor volt a csúcs, ami szerepelt a dián, fogalmam sincs, milyen nyelven? Csak annyi időm volt, hogy gyorsan megszámoljam a fehér alapon sorjázó szürke betűket. Volt, aki megtisztelt bennünket, és szép magyar nyelvű diákat készíttetett az előadására, nem valami régi előadásból kimaradt angol nyelvű táblázatot. Ha már fizettünk ezért a tanfolyamért, ennyit meg is érdemelnénk. Az már régi megállapítás, hogy 7 sort lehet gond nélkül elolvasni. És a bűvös hetes szám arra is érvényes, hogy 7 percig lankadatlan a hallgató figyelme. Tízig képes kellően koncentrálni. De nagyon érdekesnek kell lenni annak az előadásnak vagy előadónak, aki 25 percig le tudja kötni a hallgató figyelmét. Nem biztos, hogy azt mind le is tudja jegyezni. Két jó szervezésű továbbképzést tudnék említeni. Az egyiken az előadások előtt megkaptuk a tesztkérdéseket. Átolvashattuk és tudtuk, mire kell figyelni. Nyílván nem töltöttük ki előre, mert előfordul, hogy az előadó nem ugyanazt az adatot tartja jónak, amire mi gondoltunk. De mindenesetre nem fél tőle, hogy esetleg megjegyezhetjük mindazt, amit hallunk az előadások folyamán. A másik, amelyiknek az anyaga megvásárolható előre, nyomtatásban. Attól még a tesztkérdések anyaga megbújhat az apró betűs szövegben. Van olyan továbbképző előadás sorozat, ahol már a negyedik előadó is a betegség pathogenezisével kezdi az előadást, a férfiak derék körfogatának centiméterével. Ilyenkor felerősödik bennem a kívánság, hogy egyszer lejegyezhessem a laboratóriumi adatokat vagy a gyógyszerelést. Hát ez a kívánság beteljesületlen maradt itt is. Két fiatalabb előadó témájára nagyon vártam. De az előttük szereplő vendég után csak annyi idejük maradt, főleg az egyiküknek, hogy gyorsan elhadarhassa a szöveget, mentegetőzve, hogy nincs idő a diavetítésre.
Eltelt ez a néhány rohangálással teli, fárasztó nap. Az utolsó délelőtti előadások már szinte ráadások voltak. Aztán díjkiosztás, ceremónia, és mikor már mindenki eléggé elfáradt, kiosztották a tesztlapokat. A világítás hagyott némi kívánnivalót maga után. Az idő, legalábbis nekem, de némelyik szomszédomnak szintén, kevés volt arra, hogy értelmesen elolvassam a kérdéseket. Ez alatt a felkért kolléga állandóan kommentálta a dolgokat. Segítőkészen ismételgette, hogy tetszenek tudni, ebben a kérdésben segített már az egyik előadó (egyszer így is történt. Szólt az előadó, figyeljük jól az előadást, hátha lesz ebből a részéből kérdés. Nem lett.) Fogalmam se volt, hova figyeljek? Rá, aki lényegében nem segített, vagy próbáljam elolvasni a kérdéseket, ami azt hiszem, egy esetben sem sikerült értelmesen. Véletlenül eggyel több üres tesztlapot osztottak a kezembe, nem volt kinek visszaadni. Itthon pár nap múlva tudtam rászánni magamat, hogy elolvassam. Csodálkoztam rajta, mi volt az, ami nehézséget okozhatott? Már mindegy, szögeztem le. Legfeljebb megbuktam. Ez az én esetemben úgysem bír jelentőséggel. Eltűnődtem azon, ha apám még élne, mire jutna ezekkel a lehetőségekkel? Ő latint, ógörögöt, németet tanult a gimnáziumban. Az első világháborús foglyoktól, akiket az ő portájukra telepítettek, keveset oroszul. A munkája során hetenként látogatott telepiekkel cigányul kellett beszélnie, ha meggyőző akart lenni. Hogy lett volna kedve vagy ideje angolul tanulni? Azt nem tudom.
A klinikai évei után egy relief maradt utána az egyik intézet liftje mellett, azt róla mintázták. A klinikai közösségben megoszlik a szakmai felelősség, kevesebbet hibázhat az egyén, mint a falusi munkája során. Mivel a klinikán bent kellett lakni az ő idejében, ott nem nősülhetett. Már fiatal falusi orvos korában leszakadt fület varrt vissza, ami szerencsére megmaradt. Röntgen készülék kontrollja mellett gipszelt törött karokat. Mind szépen gyógyult, egy se maradt deformált. Égett gyereket mentett meg. Szülést kellett vezetnie. Járványkórházat tartott fent a község. Szabadságon sose volt. Ha tudott néhány szabadnapot szakítani, a klinikán töltötte egyéni továbbképzésre. Hivatalos elismerést kapott, mivel a csecsemőhalálozás 5% volt az általa ellátott területen. Ez ma szinte hihetetlen statisztikai adat, de országosan akkor 12% halálozást regisztráltak. A második világháború idején a katona kórház bőrosztályát vezette. A harcok után bicskával, targoncán feltolt beteg vesekörüli tályogját nyitotta meg, nem volt más választása. 6 faluban egyedül maradt orvos. A derékig érő hóban, hidegben kézi hajtánnyal húzta át magát a szomszéd falu betegeihez. Egy MÁV beteg egy receptjéért 1 fillért kapott, már akkor, mikor volt pénz. Szülőotthont vezetett egy darabig. Fogászkodni is kellett természetesen, sok egykori katona is részesült úgynevezett hadifogoly fogászati ellátásban. Volt olyan éjszaka, hogy 7 beteghez hívták. Néha kilométereken át tolta a jégen a kerékpárját, autóról álmodni se lehetett. De másnap helyt kellett állnia ugyanúgy, mintha végig pihente volna az éjszakát.
Hát ezek jutottak eszembe róla, miközben nézegettem az aznap kapott, újabb meghívót egy szinten tartó továbbképző tanfolyamra. Családorvosok számára is. Luxus hotel, wellness, fitness, szórakozás este. Nem hiszem, hogy elvégezné. Hiszen angolul sem tanult. Meg egy kicsit drága. Az illetékesektől megkérdeztem más információkkal együtt, hogy szegény előadóknak is ilyen sokba kerül a szállás? Azt a választ kaptam a szervezőtől, hogy ha nem tudja másképp megoldani az illető, akkor mi fizetjük. Mármint a szervezők. Mi, a hallgatók csak a rendezőknek küldjük a pénzt. Utána jogunk van (legalábbis nekem volt) összegyűjteni a pontszámainkat.
Állítólag néhány hét múlva papírt kapunk arról, hogy hány pontot gyűjtöttünk összesen, illetve rajta lesz az interneten megnézhető összesítésen. Egy hónap után még csak az olvasható, hogy végezzem el az 50 pontot érő szinten tartó tanfolyamot. Sok a munka, nem tudják hamar feldolgozni.
Lassan terveket készítünk arról, hogy kimozdulunk-e valahova a nyáron? Felhívtam kedves barátainkat telefonon, nem várhatjuk-e őket az idén egy kis beszélgetésre? Mi már nehezen indulunk el több száz kilométeres útra hozzájuk. Kérdeztem, dolgozik-e még a férj? A közelmúltban komoly műtéten esett át. Érdekelt, hogy ő túl van-e az elegendő pontok gyűjtésén? Kis meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy ők is ott voltak azon a tanfolyamon, amelyiken mi részt vettünk. A szervező kolléga munka kapcsolatban áll velük évek óta. Kár, hogy nem találkoztunk.
Az oklevelet ott helyben megkaptuk. Hogy megkapja-e azt a bizonyos igazolást valaki az általam ismert résztvevők közül, azt nem tudom. Ez az a bizonyos működési engedély, ami nélkül csak felügyelet mellett, vagy büntetés veszélye esetén lehet dolgozni a szakmában. Én nem kaphatok, azt már tudom. Önálló munkára alkalmatlan vagyok. Gondolom, apám is az lenne, ha ma élne.