A LOCSOLKODÓKRÓL

A LOCSOLKODÓKRÓL

Sose szerettem az olyan alkalmakat, mint a locsolkodás Húsvétkor. Bármikor átjárhattunk egymáshoz a szomszédokkal, barátainkkal, miért kellett úgy ünnepiesen felöltözve megjelenni a locsolkodás tiszteletére, ha tetszik, ha sem, kalácsot sonkát, tortát enni ilyenkor, nem is nagyon tudtunk miről beszélgetni. A gazdák fiai általában a kisebb városokban levő gimnáziumba jártak, ott érettségiztek. Aztán tovább haladva az életben szétszóródtak az országban és a nagyvilágba, nem mindenki jószántából a háború utáni időkben. Az egyik locsoló fiú egyetemista korában halt meg az ország határszélén levő városban 1944 őszén, halálos ágyán vette feleségül a szép lánykát, akivel már rég ismerték egymást az iskola szanatóriumból. Édesanyja is mellette tudott lenni utolsó óráiban. A másik testvér a háború után még otthon gazdálkodott a tanyájukon személyesen, segítség hiányában. Aztán elkerült messze vidékre, a házukat is elvették tőlük, nem volt többé hova hazamenni. Akik később megvették a mellettük levő házat, már a nevüket sem ismerték. 93 éves korában halt meg pár napos kórházi kezelés után. Már nem volt kedve élni.
P. Z. elvégezte az egyetemet, jól dolgozott. Elvett feleségül egy elvált asszonyt, majd fogták magukat és itthon hagyva egy pesti házat Amerikában kötöttek ki. Hogy miért, azt már nem volt módom megtudni, csak azt, hogy valami fontos helyen dolgozott orvosként az asztronautáknál. Már ő is meghalt régen. Egy fiú volt mindig öltönyösen felöltözve a ping-pong asztal körül is, csendes volt, de mi valahogy tudtunk beszélgetni. Nem tűnt nekem úgy, hogy valami baja lett volna. Később sokáig nem találkoztunk. Egyik nyári útunk alkalmával egy tépei kertben láttuk futólag. Ma az ván ráírva az épületre: Felnőtt Fogyatékosok és Pszichiátriai Gondozottak Otthona.

1946-ban egy kis bárányt kaptam ajándékba a falu foot-ball csapatától, mert lelkes drukkolójuk voltam. Jó csapat volt. Azt hiszem, senki nem él már a játékosok közül.
Legkedvesebb húsvéti emlékem 1950-hez köt. Akkor egy kis fehér nyúl volt az ajándék kosárban, és szerény tavaszi virágcsokrot kaptam, ezek ma is kedvenc virágaim.
Aztán teltek az évtizedek, nem volt nagy jelentősége a locsolkodásnak. Igen egyedül maradtam, a fiam is ügyeletes, mint szinte minden ünnepkor. Péter unokám jelezte a telefonban, hogy délután eljönnek velem együtt Húsvétozni. Meglepett a szándékuk, mert mindig félek a közlekedéstől. Így történt. Itt volt mindkét unokám feleségestől és Flóra dédunokámmal. Saját sütésű finom kalácsot is kaptam tőlük. Nagyon szép meglepetés volt, nem voltam egyedül. Biztosan az uram is nagyon örült volna nekik, ha megérte volna az életben. És velük együtt Ő is meglocsolt volna.

“A LOCSOLKODÓKRÓL” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Sok éve, hogy nem locsoltak meg, itt az nem szokás, Húsvétkor meg nem igazán voltam odahaza soha, hogy esetleg valakinek eszébe jutna engem is meglocsolni. Lehet idő előtt elhervadok???
    Szeretettel Fgy

  2. Kedves Magdi!

    Én falun nőttem fel – most is ott élek, de most már nagyközség hívják – volt udvarunk, kertünk és a szüleim eldugták a húsvéti ajándékot, amit nagy örömel kerestünk meg. Apukám volt az első locsoló, majd a kisöcsém, aztán ők elmentek a rokonokhoz, ismerősökhöz, én pedig vártam, azokat, akik hozzánk jöttek. Kellemes, kedves emlék volt, mind a mai napig szívesen gondolok rá vissza. A család őrzi a hagyományt, de most már csak szűk körben ünnepelünk. Lakótelepen élek, szomszédokkal nem járunk össze, de a családtagoknak mindig örülök. Most is szépen teltek az ünnepeket. Egyik nap a fiam vitt el hozzájuk, másik nap a lányomékhoz voltam hivatalos, hétfőn pedig jött az öcsém, a fia és az unokája locsolni.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!