A hévízi óriás mozaik

A hévízi óriás mozaik

A meleg víz selymével bizseregtető életigenlés perceit élem. Már vagy harminc esztendeje, puha párák mögül, óriás mozaik csalogat mélyébe. Ízek és porcok adják meg magukat a babusgató elemeknek, míg az éntudat elengedve korpuszát, lendületet vesz a gőzöl-gő víz felett. Sokan, a falakon túlmerészkedve, reményeik országába érnek. A jelenvalót faképnél hagyva lelkük tágul, jövőképük repdes.
Elbámulom, s észrevétlen áltköltözök a mozivászonnyi képbe. Már együtt örömködök a strand retrokontyos, „veramuhinás”, női ideáljaival és a Zala-torkot kémlelő fecske-fürdőnadrágos izompacsirtáival. Behorpad a fal, és már térben látom, hallom őket, érzem a szigligeti szüret őszillatát, de a majdani tavaszt is, a menyasszonyruhában affektáló gyümölcsösök felől. A Keszthelyi-hegység és a Bakony közé szorult Uzsai-ároknál szusszan tekintetem, hogy Észak felé kalandozzon. Sümeg alatt ott integet Ormányos Józsa püspök, ki már századok óta mérműves ablakában felejtette ősz mosolyát. Aztán-aztán Kemenesalján Berzsenyivel parolázva, Somlyón öblítem le a nagy nekiiramodást.
A mozaik-hölgyek kihegyezett ujjakkal, hattyúkarú ívek kellemével puhítják a síkot. Lágyan, becézve átölelnek. Bőrük illata bódít. Keresem köztük jó Genc Lajos barátomat, ki csak addig csodálhatta e művet, míg szíve el nem parancsolta. Érzem, itt közelebb vagyok hozzá, mint sem a boglári temetőben… A túlparti Vonyarcon volt jóború szőlője, és hozzávaló szomja. Át is úszhatnék a faliképen a volt szőlősgyöröki iskolaigazgatóhoz, ki az aulában nagy hungarocell betűkkel tudatta: „A hit tanítása a tiszta gyermeki lélek megrontása!” Nem is engedte a papi temetést. Vöröscsillag sincs fejfáján, mert komcsi sem volt. Remélem, fönt, vagy hite szerint sehol, csak-csak érző keblekre talált, hiszen itt a földön diák, szülő, a falu tisztelte, szerette.
Ismerek minden részletet. Azt is felfedeztem, hogy két láb gazdátlan.
(Sebaj! Munkácsy Honfoglalásán is négy végtaggal több tülekedik a nyeregben délcelő szittyák lovai alatt…)
Letelt az órányi fürdésidő. Elindulok, és jut eszembe: Olyan ez a fürdővíz, mint az élet.
Unjuk már, de mégis nehéz kiszállni belőle…
Törölközöm, és közben visszanézek kedves, jól kivesézett faliképemre. Kerek, közel tíz méter átmérőjű, mustársárga korongra válogatták a színes lapkákat. Kalandoztam benne eleget, de foglalatát nem értelmeztem. Hiszen ez a Nap! Mi más is ölelhetné magához a nyaralás, a locsipocsik örömét, a Badacsony izmos vállait? Azt hittem, mindent tudok felőle, csak gazdáját, a testet adót kerülte el figyelmem. Mégszer fordulok, és már süt, ragyog! Verőfény árjában örömködnek az arcok. Nevetés, melegízű ernyedés, nagy-nagy elégedés.
Hull a dió, a szőlőprések nyögnek, és Lajos barátom a levegőbe koccintva integet a túlparti Szent Mihály-kápolna tövéből. De jó lenne, ha máig is földi pohara egybecsengene enyémmel!
Emlékszem, pincéje küszöbén halálakor összetörtük kedvenc kétdecisét. Csonkját a vakablakban egyensúlyba igazítottam, remélve, hogy az új gazda megszánja fogyatékát, és nem bánja szegény Lajosom rajtfelejtett, bő nektárt remélő tekintetét…

“A hévízi óriás mozaik” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Javít: elnézést a HOZZÁSZÓLÁS nagyon személyes hangjáért

  2. Jó helyen vagyok.
    Megtanultam és szeretem, ami körülvesz.
    Sosem volt honvágyam, bár néha talán megszépült a messzeség.

    Rácsodálkoztam ennek a mozaiknak finoman összecsiszolt darabkáira, amelyek valamikor az enyéim is voltak. Valójában most is az enyéim, annak idején részemmél váltak, és az utolsó percig, vagy utána is, valamennyit hordozom magamban.
    *
    Elnézést a nagyon személyes megnyilvánulásért, ami nem szokásom, de TTT hatására nem fért belém.

Szólj hozzá!