Árnyak

-Néha szabad folyást kell engedni a dolgoknak- mondta anyám, miközben remegő kezekkel nyomta el leégett cigarettáját. -Annyira szeretted…

Aznap ölben vitt fel. Már hosszú ideje nem feküdtem mellette. Mozdulni akartam, de magatehetetlenné tett a kétségbeesés és a csalódás. Jó nap lenne ez a halálra, ha nem lenne ott a két gyerek. Másnap reggel fekete zsákba gyűrt ruhák sorakoztak a gardróbban, hogy estére az emeletről lehajítva, kiszakadva, tombolásom végkifejletére várjanak. -Menj a kurvádhoz!- sikoltottam, mikor az utolsó zsák is halkan puffant a padlón. És ő elment.

Most újra itt vagyok. Egy utcányira attól a helytől, ahol utoljára boldog voltam. Ugyanaz a munkahely, ismerős, arcok, illatok, a múlt nesztelen árnyai. Hátha…hátha a lelkembe égett rossz emlékek kicserélődnek és én feltöltődhetek valami újjal. Talán újra remélhetek. MOST talán megváltozik minden.

Az asszony a bal oldali irodából már nem akarja megváltani a világot. Behúz a szűk kis helyre, leültet magával szemben. Beszélgetünk. -Jobb lett volna, ha meghal- sóhajtom. Az nem fájna még mindig ennyire.
-Nem jó társ a magány. Inkább élne…akkor is, ha mást szeret…akkor tudom, hogy létezik, hogy láthatom- mondja, miközben a szeme megtelik könnyel.
Még látom magam előtt a férje koporsóját lehajtott fejjel kísérő nőt. Nem változott a tekintete. Ha mosolyog is, ott a szemében a csendes szomorúság. Isten áldja őt.

Nézem a velem szemben ülő nőt. -Hogy segítsek, hogy jobb legyen neked? Harmadszorra kérdezi, mintha önmagát okolná a félresiklott tíz napért. Ilyen lehet Teréz anya. Csodálom őt. A szeretet úgy sugárzik róla, ahogy a napfény élteti a növényeket. A belőle áradó jóindulat beragyog mindent. Isten áldja őt is.

A telefon kijelzője zölden villog. „Bíztunk benned…megpróbálhattad volna…ilyennek szeretlek…” Nem. Megint menekülök. De már ki tudom mondani, „én is nagyon szeretlek.”

“Árnyak” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!