Nyugodjék békében!

Meg kellett állnia félúton. Mielőtt az emlékek magukkal ragadták volna, csak görcsösen szorította a kormányt és bámult kifelé a szélvédőn. Megtapogatta maga mellett a műanyag fekete dobozt. Hamvasztva: 2016. november 28.
Már hat éve halott. És hat éve, hogy a rokonok megtiltották, hogy az anyját a nagyszülei mellé temesse. Az apja lábához, ahogy kérte. Mintha engedelmes gyermekként, még élettelenül is az apja lábai előtt akarna heverni. „Megváltottam a sírhelyet huszonöt évre.” Az unokahúga szenvtelen szavai a lelkébe égtek és a gyűrött lepedős, verejtékes reggeleken még látta az anyja szemrehányó tekintetét. A rémálmokat nem vitte el az idő folyása, csak a nappalok enyhültek valamelyest.
„Régóta vársz?” Az asszony feltolta a szemüvegét és az alatta összegyűlt izzadtságcseppeket törölgette. „Otthon felejtettem a fogsoromat, de ott rohadjon meg, nem megyek vissza érte.” A kitörő hahota helyett, most csak egy tapintatos félmosolyt engedett meg magának. Nem illett volna az alkalomhoz. Az anyja legjobb barátnője semmit sem változott. Nézte, milyen fürgén bánik az apró ásóval. Már szürkült. A feltámadó szél az utolsó látogatót is elűzte a temetőből. A sírok között száraz virágcsokrok hömpölyögtek és a sötétlő égen keresztül cikázott az első villám. Megborzongott, mikor a megszólaló harang hangja egybeolvadt a mennydörgéssel.
„Ide gondoltam, Andrejám…” Az asszony a két kezével mélyítette tovább a sírt. Hangosan zilált, amikor a fekete doboz a hamvakkal eltűnt a mélyedésben. „Simogasd meg te is, kislányom…Végre itt vagy Magdus…”
A fákat tépte a vihar, az eső keskeny patakokban folyt le a szélvédőn. A kormányra borulva sírt, vállait rázta a zokogás. De megkönnyebbült…

Szólj hozzá!