Egy kis házban él, udvarában sok fenyővel, hátrébb az istállóban pedig lovak nyerítését hallani. A természethez közel él, úgy érezte ezt az egyet nem tudja elveszíteni. Így kiköltözött egy kis faluba, ahol gyermekkorában élt. Itt talán visszanyerheti régi énjét. Nagyon rossz lelki állapotban volt, mikor kiköltözött, csak egy dolog számított neki, hogy körül vegyék az állatok, ők mindig megnyugtatták. Ezért először vett magának egy öklömnyi hűséges pulikutyát. Sohasem szórta a pénzét, ami kellett, azt megvehette, ezt édesanyjától tanulta meg. A mindig bohókás kis Cézár, szinte társként élt Klaudiával. Mindent megértett, majdhogy nem beszélt. Az éjszakákat Klaudia ágya mellett töltötte.
Miután befejezte a ház átalakítását, átrakatta az istálló lyukas tetejét, nemsokára megérkezett a két pej ló is. Elejétől kezdve Klaudia mindig tanította Cézárt, hogy ne menjen a lovak közelébe, mert megijednek és megrúghatják. A kópé értette, de mivel a puli terelő fajta, így próbálgatta őket terelgetni. Egész nap kint voltak az udvaron. Délután Klaudia kivitte őket az erdőbe, ahol mind szabadnak érezték magukat. A lány leült a patak szélére, és gyakran elragadták az érzései, ha a kapcsolatára gondolt. Ostorozta magát, mert nem sikerült szerelmével megértetnie, hogy nem tud szüleitől elszakadni. Szegény édesanyja, egyáltalán nem akarta engedni a fiúhoz, mert féltette lánya jövőjét. Akkoriban nagyon sokat veszekedettek édesanyjával, pedig rajongásig szerették egymást. Tíz év után visszagondolva, szerelme nagyon önző alak volt, gondolta magában. Mások mindig azt mondogatták neki, fiúján nem látszott a szerelemnek nyoma sem. Ő meg lángolt érte, akár a tűz. De a lelke olyan, mint az enyém, védte még akkor is, mikor már nem kellett volna. Szíve nagy fájdalmat cipelt, néha még marcangolja önmagát, hogy vesztett, mert szakított vele. De ha nem teszi, vajon mi lett volna velük? Azt végkép képtelen lett volna elviselni, ha pár évi együttélés után szétmennek. Lelke biztos belehalt volna. Klaudia hagyd abba! – figyelmeztette önmagát.
Nem volt egy társasági ember, az erdő mind a négy évszakját ismerte, és mindig megtalálta benne a szépséget. Későre járt az idő, mire hazafelé indultak. Most Tüzes hátán ült, Csillag valamivel nyugodtabb, simulékonyabb volt. Cézár egy darabig lépést tartott velük, aztán szaladva csaholt. „Kicsit gyorsabban lovacskáim!” – buzdította lovait. Cézár, mikor meglátta a földön fekvő embert, visszafutott a gazdihoz, jelezve neki, hogy siessen. „Vágtass csillagom, kérlek, valaki bajban van!” – suttogta, mikor odaért leugrott loválról. Rohant a férfihoz, akinek fejét karjára fektette, bal kezével pedig letörölte verejtékes homlokát. „Igyon egy kicsit kérem!” – kérte kedvesen. A férfi az angyali hangra kinyitotta barna szemét, amely könnytől fénylett. „Maga sírt, látom!” A férfi hangtalanul és szomorún bólintott, miközben a kulacsot eltolta szájától. „Evett ma már?” – kérdezte Klaudia, és egy lekváros linzert adott a kezébe. Olyan árvának és szerénynek látszik, gondolta a lány magában. „Csak pár falatot ettem, miután beadtam magamnak az inzulint, és itt, az erdőrengetegben elvesztettem az időérzékemet. Mielőtt elestem, nagyon gyengén éreztem magam. Átadta a tésztát megmentője kezébe, aztán ismét becsukta a szemét. Ekkor a lány ölébe fektette, és etetni kezdte. Két darab sütit megetetett vele, mire a férfi kezdett jobban lenni. „Köszönöm, nagyon finom volt. -” mondta a férfi. „Tegezhetlek?” – kérdezte. „Igen.” – felelte a lány. „Szilárd vagyok, és csak kényszerpihenőn vagyok itt e mese szép helyen.” „A nevem Klaudia, és itt lakom nem mesze az erdő közelében, két lóval és Cézár kutyámmal. „Ugye nem félsz lóra ülni, mert túl gyengének látszol hazagyalogolni.” Miközben letette a vizeskulacsot, könnyeit is igyekezett elrejteni kabátkája ujjába. A lány szíve facsarodott a férfi után, és érezte, lelkileg nagyon közzel áll hozzá. „Nem félek, de én még soha nem ültem lovon.” – felelte, miközben felállt, majd felsegítette megmentőjét is. Hazafelé indultak. Csillag óvatosan ballagott Szilárddal, ahogy Klaudia kérte tőle. A férfi szeme az égboltra szegződött. A lányt hívta maga mellé, „Gyere kérlek vissza.” A lány nyomban visszasietett hozzá, lágyan átölelte, és a férfi boldog volt ebben a percben. „Nézd csak Klaudia, milyen csodálatosan szépen búcsúzik el a nap az égbolttól, és adja át helyét a holdnak. Ezt a gyönyörű jelenséget már nagyon régen láttam. Az ember, az élet adta félelmeitől képes elfeledni mindent, ami szép. A feleségem halála óta csak vagyok, és próbálom túlélni a napokat.” „Semmi baj Szili, sírj csak!” – és átölelte szeretettel. „Veled olyan meghitt minden eltöltött perc, pedig alig ismerlek két órája, és nem szeretnék tőled megválni. Most nem tudnék egyedül lenni.” – mondta őszintén a férfi. „Ilyen állapotban el sem engednélek, fáradt és zaklatott vagy, enned is kell.” „Amióta itt vagyok, nincs kedvem enni, nagyon egyedül érzem magam.” Mégegyszer átölelték egymást, és elindultak haza. Bevitték a lovakat az istállóba, friss szénát és vizet adtak nekik, majd lecsutakolták őket. Szili élvezte ezt a munkát Klaudiával, aztán bementek a házba, gyorsan megterítette az asztalt, még gyertyát is tett rá. „Milyen szépen megterítettél!” – mondta Szili meghatottan, majd kezét kérte a lánynak. Ettől a meghittségtől libabőrös lett az egész teste, ez az amire egész életemben vágytam, gondolta a lány. „Tessék enni most már Kedves, ki tudja mikor ettél főtt ételt.” Szilit megérintette Klau gondoskodása, hirtelen rádöbbent, két éve nem törődött vele senki. Csak egy ötvenes éveiben járó magányos férfi volt, akinek a szíve már kezdett megkérgesedni a szeretetlenségtől. De most érzi, szívét újra nyithatja, mert ez a lány teljesen olyan, mint ő, árva, akik hosszú éveken egymásra vártak. Csendesen letette kanalát, kijjebb tette székét, és gyengéden átölelte. „Gyere, kérlek üljél az ölembe, így könnyebb lesz mesélnem.” A lány Szili vállára tette a fejét, és karját nyaka köré fonta. Rengeteget beszélgettek, szinte égtek az őket ért fájdalomtól. Éjfélig fent voltak, aztán bebújtak a jó meleg ágyba. Csókjaik százai cuppantak a csendes éjszakában. Forrón ölelték egymást, miközben összegabalyodva megfogalmazódott bennük az örökké együtt. Ami még korainak tűnhet másoknak, de ők már tudták, és érezték, csak így élhetnek tovább. Reggel, ahogy felébredtek, derűt árasztottak egymás felé. Felkeltek, megcsinálták a reggelit, és elkezdtek enni, miután megreggeliztek. Szilárd beadta magának az inzulint, majd egy ölelésre nyújtotta karját, percekig így maradtak. Aztán kimentek az istállóba, megetették a lovakat, de most nem engedték ki őket, mert elmentek a Kovácsékhoz, hogy elhozzák Szilárd holmiját. Beültek az autóba, lementek a faluvégre, Cézárt pedig egy fához kötötték, míg bementek a házba. „Csókolom Juliska néni!” – köszöntek illendően. „Jöttem a holmimért, és fizetném az itt töltött napok árát.” „Jó magát ilyen vidámnak látni, nagyon búskomor volt édes fiam.” – mondta az asszony. Szedték a holmiját és már mentek is, boldogan. „Bárcsak az én utam utoljára ilyen könnyű lenne Miskolcra.” – elszömpöntyölödött. „Veled megyek, és támogatlak Szívem, nem hagylak magadra!”, miközben már otthon a déli kávét itták, s sós süteményt rágtak hozzá. Szilárd elérzékenyülten mondta: „Nem is tudnék nélküled elmenni!” – és megcírógatta hamvas arcát édesének, akit az ölében tartott. „Köszönöm.” – mondta, és ajkuk hosszú csókban összeforrt. Délutánonként mindig kilovagoltak az erdőbe, nagyon jót tett Szilárdnak a mozgás, és a kikapcsolódás. A lovaglás is egyre jobban ment neki, otthon pedig kialakítottak neki egy kis cipőjavító műhelyt. Az újságírást feladta, mert sokat kellett volna ingáznia, így inkább felmondott, hogy Klaudia közelében lehessen. Hallani sem akart többé Miskolcról, ahol olyan sokat szenvedett. Ahogy múltak a napok, és hetek, egyre nyugtalanabb és szomorúbb lett. Nem evett és nem is aludt olyan jól, mint eddig, csak Klaudia mély szeretete adott neki vigaszt.
Hajnalban, mikor Miskolcra indultak, Klaudia nem engedte vezetni. „Ülj kincsem az anyósülésre. Én vezetek, most te pedig, kis szívem pihensz és lelkileg összeszeded magad. Tudod, ma utoljára méssz oda, aztán az évek múltával megfakulnak rossz emlékeid, és már csak kettőnk szerelme tündököl benned. Szilárd megölelte Klaudiát, a lány letörölte párja fájó könnyeit. Barna szemében, mikor könnyeket látott, elszorult a szíve.
Hat órával később odaértek Szilárd házához. Az új lakók két hete már beköltöztek, így volt megbeszélve. Átadták a fennmaradó összeget neki, és eljöttek. Bútorokat mind eladta, semmit sem akart megtartani. Utolsó útja felesége sírjához vezette őket. Könnyes szemmel, reszkető kézzel egy vérvörös rózsát tett sírjára. Aztán visszalépett, s megfogta Klaudia kezét. „Menjünk drágám, hosszú az út hazáig!” – mondta meghatottan. Klau sírva fakadt, Szili átölelte. „Semmi baj, megvagyok, túl minden keserves bánaton.” Megölelték egymást, s azt suttogták: „Nagyon szeretlek.”
Késő este volt, mire hazaértek. Megnézték a lovakat, Klaudia unokahúga Szilvi, velük volt egész nap. Bementek, megvacsoráztak, lefürödtek, és lefeküdtek. Egymásba gabalyodva aludtak el. Hiába tűnt úgy, hogy Szili megnyugodott, de néha felriad álmából. Klau mindig megsimogatta, csókolta, mire kinyitotta könnyes szemét és ránézett. „Itt vagy mellettem drágám, de jó, köszönöm!” – és arcát arcához tette. Szili attól kezdve már nem aludt azon az éjszakán.
Másnap lementek a tóhoz, amely a házhoz tartozott. A tó körül cseresznyefák voltak ültetve, tavasszal mindig csodaszépen virágba borultak. A legszebben virágzó cseresznyefa alá csalta Szili drága egyetlenét gyengéden megölelte és megcsókolta. „Légy enyém örökre!” – kérte. „Nálad nélkül nem élhetek!” – és ujjára húzta a jegygyűrűt. Klaudia könnyezve mondott neki igent. „Én sem élhetek nélküled kincsem.” Az életük örökre egybeforrt szerelemben, és egyetértésben.
2022. Január 27.