Isa pur es homu vogymuk

„Isa pur es homou vogymuk”

A múltba néző kilátón felfelé ballagok lépcsőről lépcsőre, magam faragta botra nehezülve. Magasából vallatom a távolt hátra, hátha tisztábban láthatnék tőle előre.
Rövidke utamon kőbevésett dogmák tüskés ágbogai marasztalnak, keskenyebb köztük a reményösvény, semhogy gyámolatlan rajta maradhassak.
Nem csüggedek mégsem, néhány tiszteletreméltó tudós bölcs szava, mint megannyi fáklya fénye segít, utat mutat, az életfán feljebb érve meg elfeledett ősök lélekszárnya támogat.
Hálátlan utódok mentségeit sorolom nekik éppen – belefeledkezem egészen –, mikor füstszagot sodor felém a feltámadó friss keleti szél.
– Eredj – int odaátról valamelyik szépapám –, odalent tűz lehet tán. Mentsd a menthetőt!
Kettesével szedem lefelé a képzeletbeli lépcsőt, utolsó fokáról a mába lépek, s futok, ahogy a lábam bírja.
Egy kert végében földre roskadt vén diófa halomba hordott, korhadt ága ég. Hitvány lángját füst takarja, mintha azt a máglyát éppenséggel maga Káin rakta volna. És valóban; a föld felett sötéten gomolygó, fojtó köd mindent eltakar, egy-egy foszlányát viszi csak odébb az éledő szellő, hogy hirdesse vele; véget ért egy famatuzsálem hosszú, tisztes élete.
Papírt hozz! – hallom ekkor egy ismerős földim rekedtes hangját a füstön át. Asszonya indul sietve, padláslomok közt kutat. Sárguló lapokkal tér vissza, azokat veti tűzre. Egyet közülük felvet a lég heve, hozzám sodródik, mintha menekülne. Miközben a többi lángot vet egy rövidke időre, én azt az egyet önkéntelen olvasom. A láthatóan öreg kezek reszketeg írása mesél róla, hogy a szomszéd terebélyes családjában ki kit ringatott, ki kit temetett hajdanán. Szívem facsarodik ily hálátlanság láttán; hej, ti szegény lelkek! Emléketek ég a tűzben, most haltok meg igazán.
– Itt már bizony nincs mit tennem. Minden győzködő szavam hiábavaló lenne – suttogom nekikeseredve. Nincs szómáglya, melynek melegétől egy ily hideg szív érzőbbé válhatna.
Ám ekkor odafentről valamelyik ősöm biztató hangját hallom.
– Ilyen emberrel ne próbálkozz, fiam! Szerencsére ő, csak egy a kevesek közül. Ám többi bizonyára meghallgat, ha – miként az evangélisták egykoron – kellőképpen eltökélt vagy.
Nem hagyom hát elégni csappanó reményem, s megyek tovább az utamon oda, ahol nem füstöt vet, de szívet, lelket melenget az öreg fák parazsa…

* * *

“Isa pur es homu vogymuk” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Köszönöm, kedves Zsuzsa, örülök, ha elnyerte tetszésed rövidke írásom.
    Üdvözöllek: Gábor

  2. Kedves Gábor!

    Nagyszerű, remek stílusú írás, egyedi, eredeti szóképekkel. Gratulálok!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!