A hála és köszönet nektek jár

Én is úgy szeretnék elvegyülni a nép között, mint bárki más. Ez sajnos lehetetlen, mert tolókocsis mozgássérült vagyok. Körülbelül tíz éve buszozom, azóta szaporodtak el az akadálymentes buszok Magyarországon. Az első tíz évben tényleg élveztem a “távolságin” utazni. Elejétől kezdve pozitívan álltak a dologhoz, tudták mit kell tenni. Eleve ha megálltak, megdöntötték a buszt, hátrajöttek és lenyitották a rámpát, és szépen erőlködés nélkül fel és le tudtam jutni.
Mivel a sofőrök teljes neveiket nem írhatom ki, csak beceneveiket, vagy keresztneveiket említem meg. Ők mind Pécshez tartozó sofőrök, akikkel nagyon jól elvoltam /vagyok a mai napig. Ha segítséget kérek tőlük, mindig segítenek. Örökké odaadóak. Laci nekem mindig Tüsi marad. Ő volt az állandó sofőr a Hosszúhetény-Pécs vonalon. Reggel mentem be Pécsre, és jöttem is haza vele. Az ő járata állandó volt, ha véletlenül elküldték másfele járatba, akkor mindig kért akadálymentes buszt, hogy haza jussak. Valahányszor ezt történt, beszállás után mindig felhívta a sofőrt, hogy fent vagyok-e a járaton. Vele tíz éven keresztül biztonságban éreztem magam. A többi váltótársaival, M. Lacival, Cs. Józsikával, és Tamással (sajnos vezeték nevére már nem emlékszem). Mindannyian rendkívül segítőkészek voltak.
Három éve, amióta Komlón lakunk, a rémálmaim közé tartozott két évig a buszozás. Az első időkben úgy álltam hozzá a heti közlekedéshez, hogy majd csak megszoknak a komlói sofőrök is.
De nem így történt. Ha kimaradt a megszokott három óriási járatom, az bizony káoszt jelentett, amely rengeteg idegeskedéssel, megaláztatással, és félelemmel járt. Ha fel is vettek, nem értésből, vagy inkább nem akarásból nem döntötték meg a buszt. Eleve tehetetlen az elektromos tolókocsim, s hiába nyomom neki a gázt a meredek rámpán, nem tud felmenni, vagyis meghalt. A sofőr káromkodás közepette kénytelen volt megtolni, így sikerült csak feljutnom a buszba. Szóval voltak hajmeresztő alakítások, amit én nagyon nehezen viseltem el. Néha már pánikoltam, s ezek úgy egy hónapban kétszer biztos előfordultak. Reggelente soha nem volt bajom. Néha anya is lekísért, megvárta amig felszálltam.
Egyik reggel, mikor meglátott a sofőr, kiszállt a pécsi járatról, és odajött hozzám. Megkérdezte hova utazom.
– Pécsre szeretnék menni. – mondtam, miközben bemutatkoztam neki. Nem kellett szólnom, hogy döntse meg a buszt, mert ő már eldöntötte. Amikor ő volt, akkor mindig S. Zolival utaztam. Csak ő délután nem jön vissza Komlóra, mert huszonnégyeznek. Gábor, a váltótársa, pont olyan természetes és elfogadó, mint Zoli, akiken sose látszik, hogy mi a fenének jöttél már megint. Szerencsém volt, hogy rájuk találtam.
Számomra igazi csoda volt 2022. év elején, amikor Cs. Józsika, aki 1: 50-kor jön Komlóra, végre kapott egy akadálymentes buszt, így már teljes biztonsággal utazhatok haza is. Elmondhatom, hogy ismét ugyanolyan örömmel utazom, mint a régi szép időkben. Józsika visszahozta a kedvemet, hogy ne csak egyszer utazzak egy héten.
Örökké hálás vagyok nektek, köszönöm.
2022. május 22.

Megjegyzés: Csak azt nem értem, a többi sofőr miért képtelen megkönnyíteni a tolókocsis mozgássérültek utazását. Tényleg egy ici pici gombon múlna az egész.

Szólj hozzá!