A róka
A mező mellett sétáltam Greggel. Messze egy vörös, mozgó állatot láttunk. Mondtam is, biztos egy kutya. Greg egy kicsit csóválta a fejét. Szerinte valamilyen más állat lehet. Közelebb értünk, és mindketten tudtuk, hogy egy rókával van dolgunk. Féltünk, hogy veszett–e, vagy sem. Már majdnem elmentünk mellette, amikor ráugrott Gregre, és meg akarta harapni. Greg elugrott. És sprinteltünk egyet. Olyan gyorsan futottunk, mint az őzek. A róka egy ideig követett bennünket, majd megállt, és hátrafordult. Szerencsénk volt. Ez a róka nagyon ravasz volt. Először barátságosnak mutatta magát, majd kimutatta a foga fehérjét. Ilyenek az emberek is. De mindegy. Egy idő után a róka nem bújhat ki rókaságából. A róka az róka marad mindörökre. Ha még egy rókát látok, nem közelítenék már hozzá. Sohasem. Tudom, hogy őt az ösztönei irányítják. Nem gondolkozik, csak cselekszik. Soha nem szeretnék még egy rókát megtekinteni. Maximum csak az állatkertben, ahol a rácsok mögött van. Aztán belegondoltam, milyen lehet a hajléktalanoknak, akik az erdőben építettek házat maguknak. Mennyi vadállat lehet az ellenségük? Greggel azóta a parkban sétálunk. Szó, mi szó, ez biztonságosabb…
Székesfehérvár, 2022. május 7.
Elbert Anita