A valóság és a semmi
A sok VALÓSÁG, mondjuk, az első, a második, a harmadik közt a SEMMINEK kell lennie, különben összeolvadva egy nagy lesz belőlük, miáltal mindjárt a kezdethez, az egy kiinduló, majd aztán elburjánzó Ősrobbanáshoz érünk. A MINDENSÉGHEZ sok semmi kellett, hogy elhatárolja részeit, ezáltal soknak érzékeltesse magát. Tehát nem kisebb a sze-repe a SEMMINEK, mint a VALÓNAK, mégis mindig a VALÓT kutatjuk, pedig a SEMMI is építőkockája agyalásunknak. És ha a jelenben ezt megtehetnénk, és kivonhatnánk a sok semmit, egy „darab” VALÓSÁGOT kapnánk elméletben. Visszaérkezhetnénk a kezdethez. De hát akkor vagy nem volt ősrobbanás, vagy folytában van?!
Értsd: itt van velünk, csak feldarabolva, és így vélhetjük, úgymond, Világnak is. Ezt elfogadva megszűnik vele a sorrendiség, egyszerre vagyunk időben, térben: Istenben.
A megismerés dolgaiban agyunk az A-tól B-ig való eljutás módszerével fegyelmez. Irányt ad mindennek és órákkal szeleteli a belénk idomított időt, holott a fentieken rágódva, higgyétek, semmi sem mozdult! (Mozdul, mozdulni fog…)
Elnézést kérek, ha rövidlátó eszmémet távcsőként használtam…
„Miért létezik valami is, ahelyett, hogy ne létezne semmi?” Stephen Hawking kérdése az egyik kedvencem a zseniális tudóstól.
Azt hiszem, erre még sokáig nem fogunk választ kapni!
Szeretettel:
Zsuzsa