Soha ne bízz a szellemekben

Fodor Gyöngyi – Soha ne bízz a szellemekben

Félálomban nehéz volt megértenem, hogy a hang valódi-e vagy csak képzelem, de olyan kitartóan hallottam, hogy teljesen felébredtem. Vagy inkább azt mondanám, hogy a hang ébresztett fel. Az ajtócsengő szólt, kitartóan.
Kikeltem az ágyból és félmeztelenül, mezitláb indultam az ajtó irányába.
– Egy pillanat, jövök – kiáltottam, de mint aki nem hallotta meg, továbbra is ugyanazzal a nyugtalanító ragaszkodással folytatta.
Ráadásul belerútam a dohányzóasztal lábába, csillagokat láttam a fájdalomtól, de végül ugrálva elértem az ajtót.
– Micsoda modortalan viselkedés ez – kiáltottam – , biztosan felverte az egész lépcs… – nem tudtam befejezni a mondatot, mert a csodálkozástól tátva maradt a szám.
– Igen, nem álmodsz! Ez mind igaz. Bejöhetek? – azzal már bent is volt és a karjával oldalra lökött. – Nincs időm, siessünk. Mondandóm van a számodra. Hé, figyelsz rám? Ébresztő pajtás! – és megrázta a vállamat.
Az állkapcsom még mindig ernyedt volt, és a szám nyitva, alig bírtam megszólalni.
– De…
– Igen, értem én, biztosan nagyon megdöbbentél. Én vagyok, vagyis te vagy… nézz rám és bólogass, ha megérettél. Rendben?
Gyanakodva hunyorogtam rá. Felemeltem a karom és félve megérintettem az arcát, majd megcsavartam az orrát.
– Hagyd abba, ez fáj! – mondta.
– De te… én vagy. Vagyis én vagyok, vagyis… szóval ki vagy te? – szegeztem neki a kérdést.
– Nem filozofálunk. Erre most nincs idő. Igen, te vagy az. Vagy inkább én vagyok az.. Elég.. te vagy, de rendkívüli eset miatt vagyok itt, azért, hogy figyelmeztesselek.
– ?
– Szerdán ne hagyd el a házat, máskülönben egy autó alá kerülsz, és meghalsz. Megérettél engem? Ha élni akarsz, akarunk, ne menj ki szerdán a házból!
Képes voltam szinte suttogva kimondani az igent, miközben a történtek abszurditása utat tört magának az agyamban.
– De hogyan lehetséges, hogy… – a hangom cserbenhagyott, mert abban a pillanatban már nem volt ott senki, csak én. Egyedül.

Másnap kedd volt, és egész nap azon gondolkodtam, hogy álmodtam-e az egészet, vagy halucináltam, vagy esetleg részeg voltam hétfőn este, de minden olyan valóságosnak tűnt.
Végül is nem kerül semmibe, úgy döntöttem, hogy másnap nem megyek ki a házból. Ráadásul a múlt héten rúgtak ki az újságtól, ahol dolgoztam, nem volt semmi kötelezettségem. Nem is búslakodtam ez miatt, hiszen jó nevem van a szakmában, és más újságok is vannak, nem kell kétségeesni.
Elmentem bevásárolni két napra. Először a szemközti sarkon lévő kávázóba indultam, szükségem volt egy jó erős kávéra, normális emberekkel találkozni és hallgatni a szokásos beszélgetéseket. Úgy éreztem, hogy ismét belemerülök a valós, konkrét, sokszor unalmas világba.
Bevásárlás után egyenesen hazaindultam. Alig csuktam be magam mögött az ajtót,amikor csörögni kezdett a telefon.
– Halló! Igen, az vagyok. Hogyan? Holnap állásinterjú az Ön újságjánál? Természetesen nagyon boldog vagyok. Igen, ott leszek. Köszönöm ! – és épp le akartam tenni a telefont, amikor eszembe jutott, hogy másnap nem mehetek ki a házból. – Várjon, egy pillanat! Elnézést, de holnap nem tehetem, egész napos elkötelezettségem van. Esetleg holnapután, csütörtökon? Rendben, akkor találkozunk csütörtökön, és még egyszer köszönöm.

Szerdán, ahogy megígértem magamnak, helyesebben a szellememnek, nem dugtam ki az orromat se a házból. Elképesztő, milyen fogolynak tudja magát érezni az ember, ha nem mehet ki. Állandóan az órámat néztem. A konyhából a nappaliba mentem, a nappaliból a konyhába vagy a szobába, bekapcsoltam a TV-t, lefeküdtem a kanapéra, ettem, ittam, de az idő iszonyú lassúsággal telt. Azt hitttem soha sem lesz este. Máskor bezzeg, amikor szabadon ki be járhattam, gyakran kifogást kerestem, hogy ne kelljen kimenni: Hideg van, meleg van, esik az eső, süt a nap, el akarok olvasni egy könyvet, meg akarok nézni egy filmet, és még sorolhatnám.. Végül nagy nehezen, de eljött az este, lefeküdtem.

Végre csütörtök volt, lejárt a lakásfogság, tíz órára beszéltük meg az interjút az újsággal. Felöltöztem, bezártam az ajtót, és ott álltam a ház előtt. Mintha harminc év börtönből szabadultam volna, nagyot szippantottam a friss levegőből, és boldogan állapítottam meg, hogy még csak 9 óra, bővem van időm egy jó kávéra a szemben lévő szokásos kávézóban.
Mentem keresztűl az úton, és … és hihetetlen, elütött egy autó, meghaltam.
Most szellemként bolyongok (szó szerint) a városban, mert kétségek gyötörnek azzal kapcsolatban,
hogy vissza kell mennem az időben, és figyelmeztetnem kell magamat.
De mit mondjak? Tudom, hogy szerdán elütöttek, ezért jött a szellemem vissza, hogy figyelmeztessen.. De csütörtökön is elütött az autó… Meg kell mondanom, ha élni akar, illetve élni akarunk, hogy se szerdán, se csütörtökön ne menjen ki! De mi van, ha aztán pénteken kimegy, és pénteken üti el az autó? Mondjam azt, hogy soha többé ne hagyja el a házat?