Petike és az iskola

Petike és az iskola

Petike szüleivel és testvérével egy csodálatos szép és nagy házban lakott a Tisza partján. A földszinten apukája rendelője, a következő szinten a konyha és a nagy ebédlő, majd feljebb három szoba és nagy nappali volt található. Innen vezetett a tekervényes csigalépcső a két fiú szobájáig, melyek előtt egy nagy játékszoba és fürdőszoba volt. Ez volt Sándornak és öccsének, Petikének a fiúkhoz illő birodalma.
Egy szép nyári délután a Tisza parti kertben, hol parti fecskék szép számmal fészkeltek, most fiókáikat reptették s este vadászni vitték. Hol alacsonyan, hol magasabban, mint a villám cikáztak odafent.
A kis család a fecskék röptében gyönyörködött s a lemenő nap melegét élvezték. Az ovális kerti asztal egyik fele a rózsákkal szegélyezett zöld pázsiton, másik fele a szőlőlugas alatt, hogy a két fiút a nap ne égesse meg. Rózsák illata terjengett, apa és anya a nyársra sütni való finomságokat tűzött, előkészítették a vacsorának szánt nyársalni valót. A két fiú már alig várta, hogy a finom sülteket a tányérján lássa.
Sándor hatodikos, nagyon okos és igen jó tanuló gyermek. Petike most ebben az évben az oviban nagy csoportos lesz. Szülei és Sándor már tanítgatják s az iskolai élet szépségeire a figyelmét felhívják.
Petike igen lelkes, ha teheti vagy nem látják, Sándor táskáját cipeli a hátán. Ezért szülei nagy titokban, egy régi iskolatáskát tettek a Sándor táskájának helyébe, benne könyvekkel, füzetekkel és egy tele tolltartóval a gyomrában. Így most már Petike bátran hurcolhatta és olykor tartalmát ki is boríthatta.
Gyorsan eltelt a nyár, Sándor újra iskolába, Petike óvodába jár! Ott az óvó néninek elmondta, hogy Ő már nagy fiú mert már táskája is van, teli könyvekkel és füzetekkel, így óvodába már nem is kellene jönnie.
Az óvó néni türelmes és jó pedagógus, ezért elmondta, hogy ez a nagy csoport már majdnem iskola.
Petike meg is lepődik, amikor egy napon a csoport rajzol és színes gyöngyökkel számol. Otthon rögtön elújságolja, hogy ahová jár, az már iskola! Anya viszont, most a valóságot szépen elmondja neki.
Telnek a hónapok sorra s Petike már nagy izgalommal várja, mikor kezdődik az igazi iskola. Addig sem lustul, ceruzájával füzetek sokaságát szántja rongyosra, mert ő szorgalmasan tanul!
Az óvodában eljött a ballagás napja. Petike csinosan, nagy virágcsokorral kezében állt a óvó néni elébe.
A verset, mit az óvó néni és Anyukája neki megtanított, abból félelmében egy sor sem tudott. Anyuka és az óvó néni hangosan súgott, de Petike a durcit beverte és csapot-papot ott hagyott.
Otthon anyukája és Sándor vigasztalta, – nem baj, ilyen mással is előfordult már sokszor! – , de Petike csak dúlt-fúlt. Apukája most ölébe ültette s egy – igaz, vagy sem – hasonló történetet mesélt, mi vele is megesett.
Látta a család, hogy gyermekük milyen makacs, ezért a nyugtatást tovább nem folytatták, feladták.
Ismét eltelt egy év s a fecskék megérkeztek! A kis család ismét birtokba vette a kertet, s olykor szülői felügyelettel a kert végében folyó Tiszában megfürödtek. Vidáman telt el ez a nyár is, sokat játszottak és beszélgettek. Augusztus elején már újra az iskolát emlegették, de nézve Petike arcát, csak módjával tették.
Apa egy napon kihozta a garázsból a kocsit és a gyerekekhez így szólt: – nos fiúk, indulás, irány a boltba, tanszer vásárlás lesz! – Petikének most felcsillant a szeme, lesz neki is új táskája és sok színes ceruzája.
Az üzletben viszont szerfölött furcsa dolgot látott, anya kezében egy papírról olvasva válogatott, de hát sohasem azt, ami neki igazán tetszett. Sándor apával vette meg iskolai holmiját, abba senki sem szólt bele. Lelke olykor háborgott is Petinek, Ő talán nem olyan jó gyermek? Aputól és anyutól egyre csak azt kérdezgette: – én miért nem kapok olyat?
Otthon ismét összeült a család, és Petikének szépen elmagyarázták, miért is volt Anya kezében az a cédula. Azt az iskola adta és azt kötelező az iskola táskájába tenni. Azt is elmagyarázták neki, hogy mit és hogyan kell elrakni. Az viszont már nem tetszett neki, hogy a füzetekre tett színes borítókat nem szabad levenni. Másnap amikor senki sem figyelt oda a színes borítókat szépen sorban az utcai kukába dobta. Másnap Anya új borítókat vett neki, s most már szigorúan ráparancsolt, hogy az többé le ne vegye!
Egy napon elindultak az iskolába a könyveket megvenni. Egy néni Petikét kedvesen fogadta, fejét megsimogatta és sok szép színes könyvet rakott elébe. Ő csak nézett és nem értette: minek ennyi könyv, mikor neki már van füzete? A néni látta Petike zavarát és így szólt hozzája:
– ugye te vagy Petike? – de Ő a száját inkább megharapta, nem szólt egy szót sem, a fejét leszegte.
A néni azért tovább folytatta:
– Semmi baj, majd együtt megtanuljuk, hogyan kell felelni Petike! – mire egy:- Ühüm- volt a válasz, még ennyit kiszorított magából
– Jól van kis legény, én leszek a tanító nénid s meglátod, milyen jó lesz majd itt!-
Otthon a könyvek és füzetek bekötve szépen sorakoztak, a tolltartóban a ceruzák is szép hegyesek. Anya most még egyszer elmondta, hogyan kell vigyázni azokra.
Elérkezett a nagy nap, most volt az évnyitó ünnepség! Petikén sötét pantalló és cipő, felül szép fehér ing virított. Az egész család ünneplőben indult az ünnepségre, gyerkőcük tenyere az izgalomtól csurom merő vizes volt!
Mikor már hazafelé mentek, az újonc elsősük már elégedetlenkedett:
– Én többé nem megyek oda, fáj a lábam és úgy kellett állni, mint egy katona. Le akartam ülni, de a néni rám szólt, álljak szépen sorba, nekem jobb az óvoda!-
Délután a család összeült a kertben s vacsora után szépen megbeszélték, hogy mit, miért és hogyan kell tenni és miért is jó az az iskola. Azt is elmagyarázták Petikének, hogy a óvodai, játszó éveknek vége s ha olyan okos akar lenni mint apa, akkor bizony iskolába kell járnia. Bátyja is az iskola szükségességét ecsetelte, játékosan az Ő eredményeit emlegette.
November közepén Petike az iskolát már nagyon unta. Anya és Apa sorba jártak be az iskolába, mivel a tanító néni türelme elfogyott, mert a gyerkőcük minden nap az óráról szó nélkül kivonult. Otthon is azt hajtogatta, hogy ő bizony iskolába nem akar menni többé soha! A család már azt latolgatta, hogy bizony keresni kell egy másik iskolát.
Egy reggel, amikor Petikét anya ébresztette, takaróját fejére húzva nyögte:
– nem bírok felkelni fáj a lábam, hasam is görcsöl, nagyon beteg vagyok Anya!-
Anyukája megijedt, mivel lehűlt a levegő, most reggelre még a hó is lesett s kint minden hófehér lett.
– A hirtelen jött hidegben szegényke biztosan megfázott – gondolta – csak ne legyen komolyabb baja.
Apukája jött is rögtön, hogy megvizsgálja, mivel orvos volt, s megállapította hogy semmi baja, de ez Petike előtt legyen titok! Kapóra jött most a kis rafkos és színlelt betegség bejelentése, most példát statuálhatnak ez talán majd hat reája. A haditerv készen, a család is csatasorban állt.
Apa szigorú diétát rendelet el neki, mivel nagyon fájt a hasa és egy hétig ágyba kell most maradnia.
Petike nyugodtan mint aki csatát nyert tovább durmolt, majd tíz óra körül nagyot kiáltott:
– Anya, Anya, hó esett hozd ki a szánkót!
– Nem-nem gyermekem -, felelte anya – Te most nagyon beteg vagy ágyban a helyed!
Petike méltatlankodott: – Nem! Nekem semmi bajon szánkózni akarok! –
Anya látta, hogy apa terve talán sikeres lesz: – nem fiam apa szigorú diétát és fekvést rendelt el! –
Petike rettenetesen szenvedett, mert mivel hasát is fájlalta, apa csak főt burgonyát engedett ennie. Később teát és kekszet is kapott, de a finom husikából egy falatot sem. Jó étkű gyermek lévén estefelé gyomra már ugyancsak korgott, de a szép havas táj láttán csak a szánkójára gondolt. Keservesen aludt el este, még TV-t sem nézhetett s ettől már sírógörcsöt kapott. Másnap apa újból megvizsgálta s családjára kacsintva csak annyit mondott:
– No most csütörtök van, vasárnapig ágyban kell maradnia! – s a diétát főtt burgonyával és befőttel egészítette ki.
Pénteken Petike már a kínok kínját élte s már nagyon bánta, hogy színészkedve hazudott. Ráadásul a tanító néni elküldte a házi feladatot, tehát nem volt pardon, tanulni kellett oly betegen szegénynek!
Szombaton már husikáért epekedett, de apukája csak egy tányér húslevest engedélyezett.
Ráadásul délután a család – nélküle! – korcsolyázni ment és ő otthon szenvedett, egyedül. Anya most már kérlelte apát, hogy oldozza fel a kis komisz hazugságát. – Nem! – felelte az határozottan. Neki kell magával szembe néznie, attól pedig ne tartson senki, hogy a majd tíz kiló feleslegből elillan ötkilónyi.
Otthon áram sem volt, az átkozott TV-t sem tudta nézni, – így becézte a süket dobozt Petike, ráadásul lecke is volt bőven, amit el kellett készítenie! Bánta már nagyon, hogy becsapta a családot s egyre csak azon gondolkozott, hogy most mit csináljon? Szombaton este a paplan alatt sírva szenderedett el s álmában a szánkójával ment örömmel iskolába. Vasárnap reggel frissen és korán ébredett, amikor anya benyitott, már rend volt a szobában. Az nem szólt egy szót sem, a további teendőt apával beszélte meg. Sándor már nagyon sajnálta öccsét és beült hozzája, s mit tudott tenni: jó tanácsokkal látta el. Petike talán most először életében itta bátyja minden szavát és mi furcsa igaznak is vélte! Anyához és apához kullogott, szája sírásra görbült s könnyektől fulladozva csak annyit mondott:
– Bocsánat Anya és Apa, hazudtam, ígérem ilyet többé nem csinálok!
Sándor nagy fiú létére is elsírta magát, meghatódottságtól, mivel öccsétől még ilyet soha sem hallott. A két testvér most úgy borult egymásra, mint két jó barát, egymás hátát veregetve.
A szülők elégedettek voltak, mivel Petike a maga készített színjátékkal sikerre vitte tervüket. Bár azt meg kell mondani, egész idő alatt Petikéért fájt szívük.
Petike azóta a tanító néni szeme fénye, soha sem mondta többet, hogy nem megyek iskolába! Igazi, becsületes kis diák lett belőle, a család és bátyja pedig nagyon büszke volt rája, mikor végbizonyítványát elébük tárta.
Hosszú évekkel később kissé szégyenkezve, de mosollyal szája szegletében meséli el történetét olykor-olykor egy-egy betegének az öreg rendelőben.

Déva
2009.május 04