Először a tengerhez

Visszapillantás,
aminek megírására Révész Márton ’Látta már valaha a tengert? ’ című cikke késztetett.

Zsenge korom óta kedvelem a vizeket. Az első szerelem a falusi gát alatt folyó Duna volt, ahol egy kőrakás védelmében nyugodtan lehetett úszkálni. Azután jött a majdnem
átgyalogolható Velencei tó, a Balaton stégjei és télre a Lukács uszoda 18 fokos medencéje.

Négy éves lehettem, amikor Apám a korabeli Google-ban, a Révai Nagy Lexikon színes képein mutatta a tengert és néhányat lapozva előtűnt a végtelen vizek belső világa. Ez nyitotta ki fülem-szemem minden tengerrel kapcsolatos történetre.

Gyakran megesik, hogy az egy pillanat alatt hozott döntés nem várt változást hoz. Így kerültem speciális gyerekek közelébe, ahol a szülés miatt kiesett tanárnő helyettesítésére kért meg főnökasszonyunk.
A már majdnem felnőtt korú fiatalokból álló osztályom – magam is alig voltam idősebb – egy hétig egyszerűen fütyült rám. Órák alatt anarchia uralkodott, lehetetlen volt az előírt, csak számukra összeállított tanmenetet követni. A következő hétfőn nem erőlködtem tovább, valójában már a hangszálaim sem bírták. Az első órán kitettem a tanári asztalra a festéshez valókat, majd elkezdtem dolgozni. K. Béla, a nagy hangadó, odasomfordált, és érdeklődött, mi lesz a képen. Tengeri csillag – ment a válasz. Barázdákba futott homlokkal gondolkodott, majd kinyögte, hogy olyanról még sosem hallott. Egyik kérdés jött a másik után és hirtelen az egész osztály körülöttem állt, lélegzetet visszafojtva hallgatták a tenger csodáit. Majd’ egy órán keresztül kellett meséljek a korallokról, rájákról, cápákról. Rajzot is kértek hozzá. A megtalált hangú, nagy együttlét után megszűnt a fegyelmezési nehézség. Ha frontátvonulás miatt kicsit zaklatottabbak volt az osztály, csak elkezdtem mesélni a tengerekről, és pillanatokon belül rend lett. Mindez arra serkentett, hogy még többet tanuljak a témáról, közben ott motoszkált a gondolat, hogy erre a legjobb mester a személyes tapasztalás lenne.

Két évvel később válófélben levő nagybátyám nagyon nehéz időket élt, mindent a családnak hagyva hat négyzetméterre szorult. Egyetlen luxus holmija maradt, ha luxusnak lehet nevezni azt a virító okker, öreg, óriási kombi Opelt, amit nem túl eredeti módon sárga tengeralattjárónak nevezett és amin állandóan elromlott valami.
Bácsikámmal egy szívkiöntős eszmecsere után megállapítottuk, hogy mindkettőnknek jól
jönne a levegőváltozás, és a térképet tanulmányozva, lehetőségeket latolgatva, nagy vágyakat összehangolva, szemünket a Fekete tengerre vetettük.

A felfedező utat tíz napra terveztük. Miután anyagiakban mindketten nagyon szerényen álltunk, megoldásnak az autóban alvás tűnt, és természetesen szükségesnek látszott egy nagy hazai élelmiszer csomag, hiszen fogalmunk nem volt árakról, az országon kívüli ételekről. Az első külföldi út előtt nehéz is volt elképzelni, hogy másutt megvannak gyulai kolbász és mackósajt nékül is.

A határon történt huza-vona után furcsa, torokszorítós érzés volt először átkelni a Királyhágón.
Másfajta torokszorítás volt találkozni Kolozsváron magyarul kéregető gyerekekkel. Igaz, hogy akkoriban az ottani élelemszer üzletekben legalább négy eladó őrizte a teljesen üres polcokat, de saját gyerekkorom alatt volt idő, amikor még sónk is a szomszéd jóvoltából került, és inkább leharaptam volna a nyelvem, minthogy kéregessek. Mi büszkén voltunk szegények, erre mondták, hogy volt tartásunk, és az akkori Magyarország kétharmada ugyanebben a cipőben járt. Ezért különösen fájt a kolozsvári találkozás a mi anyanyelvünkön kunyeráló aprószentekkel.

Nagybátyámnak volt egy címe Sepsiszentgyörgyön. Feltétlen fel akarta keresni, és GPS, mobil valamint vezetékes telefonon való bejelentkezés nélkül is megtaláltuk a középkorú asszonyt, aki egyedül élt egy parasztházban, és aki érkezésünkkor nem tudta eldönteni, hogy örüljön e nekünk vagy sem. Hamarosan rájöttünk, hogy az egész település figyelte egymást, és akkoriban magyarországi magyar látogatót fogadni felért egy kisebb bűncselekménnyel.
Bácsikám eredetileg két legyet akart ütni egy csapásra.
Látogatásunk egyrészt afféle háztűznézés lett volna. Másrészt reméltünk egy tál meleg ételt és az udvarban parkolást, mert még csak három napja voltunk úton, de máris elegünk volt a városvégeki utcákon aludni. A lélegzetünktől bepárásodott sárga tengeralattjáró az arra vetődőket körbekopogásra ingerelte, örültünk, ha pár óra elgémberedett alvásra nyílt lehetőség.
Az özvegy udvarában való parkolásról szó sem lehetett, és a tál meleg étel is elmaradt. Helyette az asszony többszörös körülnézés után fellopózott saját padlására, hogy a beszolgáltatásból visszatartott, eldugott juhsajtjából lekanyarítson nekünk egy darabot az útra. A cserébe adott gyulainál nagyobb örömet nem is tudtunk volna neki szerezni.
Ami a háztűznézést illette, akkoriban Sepsiszentgyörgyről Budapestre házasodni különös nehézségekbe került, de ez csak ott, akkor derült ki. A bonyodalmakra egyikük sem vállalkozott, mert a találkozás nem volt szerelem az első látásra.
Elhagyva a várost bácsikámmal megállapítottuk, hogy egy legyet sem ütöttünk.

Brassó felé tartva lerobbantunk. Az akkori Romániában 75-ös oktánszámú benzint árultak, aminek szaga már a határ átlépésekkor jelentkezett – ebből következtetve, a gyertyák elkormolódása volt gyanús. Az útszéli autóbütykölés meghozta az érdeklődőket, mire felgyűrt ingujjal a gyertyák tisztításáig jutottunk, egész sor kocsi parkolt mögöttünk, és a szakértő férfiak ott karattyoltak a fejünk felett. Némelyek tudtak magyarul, az ő, egymástól merőben ellenkező tanácsaikat értettük, következtetve arra is, amit a többiek beszélnek. Egy izgága önkéntes segítőt majdem le kellett fogni, hogy a derékig motorházba hajoló bácsikámat ne lökje félre. Végül, a nagy segíteni akarás ellenére is, sikerült elhagyni az árokszélét.

Brassó után teljesen eltűnt az európai légkör, megszűntek az erre utaló épületek, település szerkezetek, történelmi emlékek. A főútvonalakat libák, és egyéb kétlábúak vonulása keresztezte, olyan volt minden, mint egy hatalmas baromfiudvar a vele járó ’ vigyázz hova lépsz’-el. A közkutak is elmaradtak, ami nagyon megnehezítette a viz beszerzését napi tisztálkodásunkhoz.

A monumentálisra tervezett, ürességtől kongó bukaresti utcákon csak végigszaladtunk, hogy minél hamarabb elérjük az erősen vágyott tengert.

Ruse határállomáson átkelve Bulgáriába, egyenesen a tengerpartnak vettük az irányt, és a képeslapokon küldött gyönyörű kékség lebegett lelki szemeink előtt. Már az autóban felvettem a fürdőruhát, hogy egyetlen perc se vesszen kárba, amikor fizikai valóm találkozik a vízzel.

A sűrű felhőzettől szinte jelentéktelenné vált Várnán átvetgődve végre előttünk volt
A Tenger.
A koszosszürke, erősen hullámzó, barátságtalan, nagy tömeg víz.
Bácsikám zsugorodott pupillával uralkodott magán, hogy csalódottságát leplezze. Én sem tettem másként. Röviddel később elszánt fürdőruhásan közelítettünk a vízhez, de jobb volt meg sem mártózni, mert éppen medúza-zajlás volt. A lebegő, mérges gyökereket himbáló félgömbök egymástól néhány centi távolságra terültek el a Boszporusztól Ogyesszáig.
Efeletti bánatunkat gyulai kolbászba öltük, majd az éjszakai alvó-parkoláshoz szemügyre vettük a környék elhagyatottabb utcáit.

Másnap elgurultunk a Napospartra. A tűzkorong már előbukkant, de a medúzák még nem vonultak le, fürdésről szó sem lehetett. És ha már ott voltunk, megnéztük Nessebárt. Ekkor találkoztam élőben először azzal a kultúrával, ami eltért a mi belső-európai gótikus -reneszánsz-barokk-klasszicista négyesünktől. A nagyszerű élmény elrendezte a tenger okozta csalódást és ismét szép lett az élet.

Csak hogy kerek legyen a történet, a staccato befejezés:

Visszaindulva Plovidiv alá már sötétedés után értünk, és leparkoltunk aludni egy kivilágított erőmű kerítése mellé – azóta kedvelem az erőműveket, valamennyi gyönyörű kreáció. Hajnalban az éjszakai portást váltó nappali kapuőr ébresztett, muszáj volt továbbgördülni. Plovdiv városát ékszerdoboznak láttam, bár nem sok időnk volt rá, és valójában pénzben sem bővelkedtünk, hogy bármi fizetőst meg tudtunk volna engedni.

Szofiáig óriási, takarosan művelt szőlőültetvények között haladt az út, meg is dőlt az elképzelés, hogy a jó szőlő csak magyar lehet.

Szofia kicsinek tűnt és sehogy nem tudtunk belőle kikeveredni. Legalább háromszor körbementünk, mígnem furcsa dűlőúton valaki kivezetett az elátkozottnak érzett városból.

Vidinnél egy igen színes, minket külön szórakotató cigánykaraván tagjai voltak utitársaink a dunai kompon Románia felé, és a Vaskapuig kétszer forrt fel a hűtővíz, de túléltük.

Utolsó éjszakánkat Aradon, az aradi tizenhárom emlékműve mellett sárgállva töltöttük, rendőr ébresztett. Másnap a megmaradt egy liter benzinnel végre begördültünk Budapestre.
*

A tenger előszöri megpillantása óta megtanultam, hogy mindenütt és minden időben más az arca, évtizednél többet éltem közvetlen mellette és többször fürödtem mindhárom óceánban. A Nagy Vizet meg lehet szokni, de megunni soha.
Ugyanakkor a kisebb vizek kedvességét, szépségét sem szabad alábecsülni.Amikor első alkalommal látogattam vissza Magyarországra, a nagy kánikulában testvérem elvitt a Velencei tóhoz megmártózni, és nem értette, hogy a tenger mellől érkezve miért vagyok annyira elragadtatva. Próbáltam magyarázni, és úgy tett, mint aki elfogadja érvelésem, hogy a természet – még a külföldet oly nagyra becsülő Magyarroszágon is – minden formában varázslatos, legyen az mikro, avagy makro.