A 12-es csavaranya

A TIZENKETTES CSAVARANYA

Szerelem fel a csomagtartómat a kocsim tetejére, gyakorlott mozdulatokkal olyan gyors vagyok, mint az olajozott villám…
A negyedik csavarnak azonban hiányzik az anyja… Országos jellegű gond, mert így a maradék három csavar kutyafülét sem ér!
Semmi probléma, azért van a műhelyem, hogy abban megleljem a hiányzót…
Sajnos, az elmélet ez esetben nem találkozott a gyakorlattal, pedig minden fiókot kirámoltam, minden dobozt átnéztem, minden zacskót kiborítottam…
Ha nem volt vagy 3 kg csavaranyám, akkor egy darab sem, de 12-est még nagyítóval sem leltem…
Na, most mit csináljak?
Tízesből volt egy rakásnyi, de úgy az anya, mint a csavar feje átesett a szorító lap likán. Tizennégyesből is Dunát lehetett volna rekeszteni, de maga a csavar nem ment át a lukon.
Megoldásként elképzelhetőnek tűnt az egyik 12-es luk átfúrása, hogy a 14-es csavar szára átmenjen rajta, de a 12-es lukak eleve annyira a szélen voltak, hogy féltem, fúrás közben kiszakítom az anyagot, vagy a tartó lap gyenge széle a nagy igénybe vételtől letörik. Nem véletlenül készítették a gyárban ekkora lukakkal, ezzel kár is kísérleteznem!
Ha nekem nincs, majd lesz valamelyik szomszédnak! Szerencsére vagyunk mi olyan jó viszonyba, hogy nyugodtan átmehetek bármelyikhez. Nemcsak egy nyamvadt anyáért, ha kell körfűrészért, hegesztő-pajzsért, vagy gázpalackért, ha kifogyott…
Viszont ők is jöhetnek hozzám betonkeverőért, fűnyíróért, csempevágóért, vagy menetvágó felszerelésért.
Miért is kellene mindenkinek mindent megvenni, mikor a fizetésünkből egyrészt nem is telik rá, másrészt a kölcsönkérés egy fabatkába se kerül. Így az „egyik kéz mossa a másikat” alapon egészen jól elvagyunk egymással…
Mindenki segít mindenkinek, mint a kisúttörők a rosszul sikeredett szocializmusunkban…
Bezzeg kint, a nagy, fejlett nyugaton ismeretlen (vagy nagyon jól titkolják) az egymáson való ilyen mértékű segítés: „Mindenki keres, vegye meg magának, ami kell, ne hozzám jöjjön kunyerálni! És ha elrontja? Akkor bezzeg nekem kell elvinni javíttatni, rosszabb esetben újat venni! Nem, kérem, én nem adok semmit sem kölcsön, de nem is kérek!”
A legutóbbi sétáim során (itt Münchenben) végignéztem az épülő-szépülő új lakónegyedet, mely a napokban is folyamatosan bővül: a házak egy része teljesen kész, másokat most építenek, a harmadik részét még csak most mérik ki. A kész házak szerszámos kamráiból szinte mindenütt kikandikál a kiszolgált betonkeverő gép, másutt a ház mögött letakarva várja, hogy megint munkába állítsák. (Hiszen, nem lehet tudni, lesz-e garázs-bővítés, kerti medence, vagy csak egy kis sétaút a kertben, s akkor még jól fog jönni…)
De kölcsön nem adnak, különösen most, amikor Murphy óta mindenki tudja: „Ami elromolhat, az el is fog, viszont ami nem romolhat el, az is tönkre megy.”
Különben is: „ha nekem nem ajánlott fel senki, semmilyen segítséget, miért jólelkűsködjek?” – gondolják a németek. „Még a végén rászoknak, aztán állandóan a nyakamon fog lógni a szomszéd! Meg az egész utca! Hát hiányzik nekem ez?”
Így aztán 20 telken 19 betonkeverő van, azon az egyen is csak azért hiányzik, mert energia-takarékos faház áll rajta, aminek betonalapját is a felépítő cég készítette el.
Bezzeg nálunk! Hogy annak a melós-tömegnek volt-e szocialista öntudata, vagy sem, azt én nem tudom, de hogy pénze nem volt mindegyiknek külön keverőgépre, az sicher! Így aztán 2-3 gép kiszolgálta a példámban szereplő 20 házat. Öntudatlanul…
Tény persze, hogy az újra kapitalizálódott társadalmunkban lassan kivész ez az emberi gesztus, s beindult megint az újra felhalmozás.
Sajnos, az összetartozás érzése, és az egymáson való segítség már nálunk sem olyan, mint régen, ettől függetlenül még át-átjárunk egymáshoz ezért-azért…

Megyek is a szemben lévő szomszédhoz, a Sanyihoz. Nemcsak azért, mert már régen láttam, hanem, mert vasárnap lévén zárva a csavar-bolt.
Örült, hogy újból látott, (hiába, egyre többet kell dolgoznia, hogy a nehezen megszerzett életszínvonalat tartani tudja), s le is invitált a garázsába. Mit ne mondjak, a szartól a repülőgépig van ott minden, de 12-es csavaranya egy szál se.
Elnézést kér, mintha az ő hibája lenne, hogy nálam fogyott ki valami, s engesztelésül megkínál egy kupica szabolcsi házi-pálinkával. Csípi is a torkomat kegyetlenül, de mit várjon az ember egy 50 fokos italtól? Hogy a torok karistolásom megszűnjék, becsápolok még eggyel, aztán érzékeny búcsút veszünk egymástól…
A kapuban még ellát egy tippel: nézzem meg az ő szomszédjánál, most csinálta a kerítését, kilószámra látott nála csavarokat…

Józsi sajnálkozva tárja szét a kezét: csavarja van ugyan, de csak kapupánt, s az is csak 8-as, meg 10-es méretben. Hirtelen nem jut eszébe más, mint az én jobb oldali szomszédom, akinek vállalkozása van. Nekem is úgy tűnt, ha valakinek, akkor neki kell lennie megfelelő csavaranyjának. A műhely-kocsi az udvaron áll, ezt bíztató jelnek veszem, ezért be is csöngetek hozzá.

– „Majd meglátjuk, a vak is azt mondta”- alapon hozza István a kulcsot, s nyitja a kisteherautója „puttonyát”. A padlótól a plafonig minden van benne: talicskák, csákányok, lapátok, ások, betonvágó gép, aszfalttörő kalapácsok, mindenféle útjelző táblák, de egy magányos 12-es anya, az, sajnos nincs. Felajánlja, hogy az egyik KRESZ-tábláról szereljek le akár két anyát is, de már szemmel látom, hogy a méret eleve nem stimmel. Azért megköszönöm, hogy megpróbált segíteni.
Csalódottan köszönök el tőle…

Bizakodón megyek át a másik szomszédomhoz, Jánoshoz. Ő ugyan nem vállalkozó, de – kisnyugdíjas lévén -, mindent maga bütyköl, s nem is rosszul.
Most is talpas virágállványt hegeszt a tőlem kölcsönkért elektromos géppel a nyári konyhájában. Elmondom, mi járatban vagyok. Ő bíztat, miszerint is több konzerves dobozra való csavarja van, biztos, hogy lelünk egyet… De nem jön össze a dolog. Mindenesetre megittunk egy pohár vermuth-ot, a sikertelenségre…
Azt ajánlja, nézzem meg az ő szomszédjánál, hiszen most csinálta meg a fűtését. És kizártnak tartja, hogy nem maradt valahol egy nyamvadt csavaranyja!…
– Próba, cseresznye ! – jópofizik -, és búcsúzásként tölt még egy pohárral.

A másik Pista biztos a dolgában: – Van annyi csavarom, hogy nem is hiszed, az egyetlen kérdés csupán az, hogy hol?” – ezzel leballagunk a volt garázsába, amely most lomtár. Egy felhagyott suszteráj minden gépe, és eszköze sorakozott ott egymásra halmozott csodálatos össze-visszaságban.
Bekúszott a bőrvarró-gépe alá, onnan ki tudta húzni a „békebeli” konyha-kredenc fiókjait, s tényleg: megszámlálhatatlan margarinos dobozkában, dohányos szelencében, meg a „szokványos” konzerves dobozokban kilószámra emelte ki a beígért csavarokat, anyákat. Sajnos, a keresett méret hiányzott…
– Kár, hogy nem sikerült! – tördeli a kezét.
– Nem érdekes, fő, hogy megpróbáltuk” – adom vissza neki a hitét, s ezzel el is köszönök tőle…

Hova menjek, kihez forduljak ezek után? Megpróbálom a sógoromnál, ő a hát-szomszédom. Mint víz- és gázszerelő, kellene, hogy legyen neki csavarja!
Van is! És nem is kevés! Facsavarok tömkelegei, a megfelelő tiplikkel, a műhely falán körbe-körbe. Vascsavarja is van, anyástul-alátétestül, de csak 8-asig. Annál nagyobb sehová sem passzol, ezért nem is spájzolt be belőle.
Tanácstalanul vakarja meg őszülő szakállát, s azt javallja, csöngessek be Antihoz, az ő szomszédjához…
– A múltkor tőle kértem vascsavart, igaz, hogy kicsit, de az ember sohasem tudhatja… – bíztat engem.
Kora délután van, miért is ne próbálhatnám meg, s ha szerencsével járnék, akkor megspóroltam egy holnapi autóutat a városba.

A már nyugdíjas, volt villanyszerelő nem buzdít semmivel. – Ekkora nagy csavar nem használatos a szakmában! – mondja rezignáltan, de azért bekukkant a kis nyári konyhájába, amely (akárcsak Jánosnál) egyben műhely is.
– Ó, hát van itt csavar dögivel! – kiáltok fel meglepetten, és nagyfokú bizakodás vesz rajtam erőt.
– Itt kellett volna kezdenem! – toldom meg, és körbefuttatom a szememet a többsoros polc egyen-dobozain. Mindegyik felcímkézve, katonás rendben sorakoznak egymás mellett.
De a kért nagysággal nem rendelkezik.
– Esetleg, szemben a vejemnél, de ő ma nincs otthon. Leszaladtak a Balatonra, isten tudja, mikor jönnek haza – mondja, és elköszön.

Nincs több szomszéd, akinél bepróbálkozhatnék, de őszintén szólva, el is ment a kedvem az egésztől!
És, hogy le ne essen a már feltett csomagtartó, 10-es csavart dugok át a tartó lapon, és két számmal nagyobb csavaranyát, meg különböző méretű alátétekkel összebarmolom a dolgot. Erősen tart, de borzalmasan néz ki. Viszont a célnak megfelel.
Hétfőn felpakolok rá 4 csomag, 6 méteres cseréplécet, a több mázsás súly alatt meg se nyekken.
A következő utam a csavarboltba vezet: logikus, hogy nekik aztán van minden, mi szem-szájnak ingere…
– Mennyit kér belőle? – kérdi az eladó. Van 10-es, és 100 darabos kiszerelésben, az utóbbit 30%-os kedvezménnyel tudjuk adni!
– Akkor ne is tartsa vissza magát jó uram! Viszem a százasat!
– Hova kell Önnek ennyi anya, csavar nélkül? Már ha nem vagyok indiszkrét…
– Mivel nem államtitok, megmondom: nekem tulajdonképpen csak egyre lenne szükségem, de darabonként nem árulnak. Ha tízet vennék, tuti, hogy legközelebb pont annyira lesz szükségem, s akkor megint jöhetek vissza egy darabért, hiszen egyet ma már felhasználok. Darabos kiszerelésük nem lévén akkor úgyis megint 10-et kell majd vennem…
Akkor inkább most veszek százat, így, a hat szomszédomat is ki tudom majd segíteni, ha nekik lesz szükségük 12-es csavaranyára.”
– Aha! – mondta nagy komolyan, de nem biztos, hogy tudta is, miről beszélek.

Otthon egy anyát beletettem a többiekhez, (a tető-csomagtartó készletbe), és külön tettem a maradék 99 darabot. Aztán, annak rendje, s módja szerint el is feledkeztem róluk. Így telt el egy röpke évtized…

Most, hogy felépült a garázsom (mely műhely is egyben), kipakoltam mindent ide, a régi műhelyemből. Mivel most sokkal nagyobb helyem van, szépen, szabályosan elrendeztem dolgaimat úgy, ahogy azt Anti szomszédomnál láttam: feliratozott egyen-dobozok, bármit keres is az ember, azonnal megtalálja, hiszen: „rend a lelke mindennek!”…
Pakolás közben kezembe akadt a 99 db. 12-es csavaranya.
Istenem! – párásodott el tekintetem a régi szép időkre gondolva: mennyit kajtattam – anno – szomszédtól-szomszédig, de senkinek sem volt. Most van. Hiánytalanul, mind, egy szálig.
Viszont, azóta sem kellett, a kutyának sem! A legnagyobb baj, hogy vizet kaphatott a konzerves doboz, mert összerozsdásodott az egész, de úgy, olyan masszívan, mintha össze lennének ragasztva. A 99 rozsdás anya a fémdobozzal.
Nincs mit tennem, dobhatom ki az egészet! A gondolatot tett követte…
Rá egy hétre – emlékszem, kellemes meleg vasárnap volt -, szétszedtem a búvár-szivattyút. A négy db. 12-es csavaranyából egy leesett, és begurult a csatornába. Azt onnan ki nem piszkálom!
De a megoldás adott: nem tudom, említettem-e, nagyon rendes szomszédjaim vannak, s mi kisegítjük egymást, ha baj van. Át is megyek majd a Sanyihoz, a Józsihoz, vagy a Jánoshoz. Végszükség esetén pedig a két Pistához…

“A 12-es csavaranya” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Remek humoreszk! Életemben számtalan hasonló eset volt, Most pedig egy jó élmény!
    Köszi! Tiszt: G.

  2. Kedves Tibor!
    De jót nevettem! Remélem azért most már a szomszédok is felkészültebbek, és van 12-es anyájuk – lehetőleg rozsdamentes 🙂
    Szeretettel olvastalak:
    Kata

Szólj hozzá!