Vonatozási élményeim, avagy “vissza az időben”

Talán már a szüleim is ezeken a vasúti kocsikon utaztak távolabbi céljaik felé, amin ma én is utazhattam haza a heves megyei városból nógrádi kicsiny falumba. A viszonylag rövid, 59 km-es, utat cirka másfél óra zötykölődéssel élhetem át. Sima, hétköznapi nap lévén a MÁV úgy gondolta, hogy egyetlen egy szerelvény elég lesz, hogy szállítsa az utasokat. Kicsit elszámíthatta magát, mert annyian voltak, hogy minden hely foglalt lett, sőt még az utastéren kívüli részben is tartózkodtak. Végül is ennek is van előnye. Az emberek kénytelenek szóba elegyedni egymással, már csak azért is, hogy megkérdezzék leülhetnek-e mellénk.

Gyakran utazom, ilyenkor általában könyvet olvasok vagy rejtvényt fejtek, néha pedig a közösségi oldalt lapozgatom. Ma viszont egyikkel sem „értem rá” foglalkozni, mivel utastársaim elszórakoztattak. Egy idős bácsi odaköszönt a velem szemben ülő húszas éveiben járó fiúnak, hogy jól van-e, mert ő orvos és szívesen megvizsgálja. A fiú biztosította róla, hogy jól van, nincs szüksége orvosra. Ennek ellenére a bácsi elmondta, hogy hol és mikor rendel, keresse fel bátran. Ha meg tudja gyógyítani, akkor nem kell fizetnie érte. Amikor az idős úr visszaült a helyére mi kérdő tekintettel néztünk egymásra. A srác afelől érdeklődött, hogy ilyenféle „atrocitás” gyakran elő szokott fordulni ezen a vonalon, mert a Dunántúlon, ahol ő él, még nem tapasztalt ilyen esetet. Biztosítottam róla, hogy még én sem. Aztán megjegyezte, hogy ilyen retro vonatot még életében nem látott. Az ablakon alig lehetett kilátni, a műanyag plexi már igencsak megkopott állapotban volt. Az ablak alatt lévő kis asztallap törött volt, több helyen hiányzott is. A kalauz mesélte el az induláskor, hogy randalírozó személyek összetörték és kidobták a vonat ablakán. Hát enni nem fogunk az biztos, nincs min és is étvágyunk sincs ilyen helyen falatozni, ahol a takarítás nagyfokú hiányát is tapasztaltuk.

A nem éppen kellemes körülmények ellenére jól elcsevegtünk a célállomásig. Elmondta, hogy mivel foglalkozik, és hogy a barátaihoz jön vakációzni. Tetszett neki a dimbes-dombos nógrádi táj. Szóba került az is, hogy mit érdemes megnézni ezen a környéken. A bányamúzeumot ajánlottam neki ami a megyeszékhelyen található, ígérte, hogy nem fogja kihagyni. Aztán ismét megjelent az önjelölt orvos, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki valaha is gyógyított volna, inkább a demencia előszele látszott rajta. Az én egészségemről is érdeklődött és megjegyezte, hogy szép a szemem. Megköszöntem a bókját és folytattuk tovább a kellemes beszélgetésünket a fiatalemberrel.

Csevegésünk fénypontja az volt, amikor megkérdezte, hogy mivel foglalkozom és én többek között elmondtam neki, hogy kedvtelésből írogatok és már két kötet boldog alkotója vagyok. Érdeklődésére válaszolva beszéltem neki arról, hogy önálló szerzői blogom is van a közösségi oldalon. Mosoly villant fel az arcán, aztán kezébe vette a telefonját és közölte, hogy akkor ő azonnal követni fogja az oldalamat. Majd megjegyezte, hogy nem gondolta volna, hogy egy írónővel beszélget. E szavak hallatán szerényen tiltakoztam, ám szívem mélyén boldogságot éreztem attól a gondolattól, hogy még a fiatalokat is érdekli a mai irodalom. Aztán lassacskán megérkeztünk úti célunkhoz és minden jót kívánva szétváltak az útjaink. Remélem azért, hogy jól érzi majd magát Palócország ezen részén a székesfehérvári fiatalember, ahol nem a mai kornak megfelelő modern vonatok közlekednek.