Emléktöredékek Sápról

Emléktöredékek Sápról

S ahogy futok, síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk
Én s a magyar tanyák.
/ Ady: A téli Magyarország /

Minden karácsonykor, rendszerint az ünnep másodnapján hosszú szánkóút várt ránk; apám szülőfalujába mentünk nagyanyámhoz. Ruhába burkolt meleg téglát tettünk a lábunk alá és belebújtunk a szőrméből készült lábzsákba. Évről évre ugyanaz az utazás azt az érzést keltette bennem, hogy megállt az idő, soha semmi nem fog változni. Ahogy közeledtünk Sáphoz, a falu előtti gémeskút a mozdulatlanságot szimbolizálta számomra.
Zárt világ volt Sáp is az 1930-as években, olyan, mint az általam ismert többi falu is a környéken, ahol rokonaink laktak. Nem történt semmi nagy változás, építkezés, új családok költözése. Mindenki tette a dolgát, ami főleg a gazdálkodással volt kapcsolatos. Volt olyan rokonom, akivel még az utcán se találkoztam soha, csak a szürke deszkakerítésen át nézegette időnként az utcán arra járókat.
A falu lakói egy időben mind nemesek voltak. A rendszerint fekete ruhába öltözött idősebb nőket nemzetes asszonynak szólították és kézcsókkal illett megtisztelni őket. Ehhez nagyanyám ugyan nem ragaszkodott, de a darvasi rokonok rosszallva vették tudomásul, hogy én nem szoktam hozzá a kézcsókkal való köszönéshez.
Nagyanyámnak, Ónody Jenőné Hodossy Piroskának 12 gyermeke volt. Két László fiatalon halt meg. Gyermekei: Irén, Géza, Lajos, László, Jenő, Teréz, József, Sándor, Ilona, László, László, Zoltán. Többen közülük Sápon laktak, így a közeli rokonokkal találkozhattunk, ha odalátogattunk ünnepek táján. De a beszélgetések fonalán inkább a környező birtokok nevei merültek fel, a rokon ősöket emlegették az idősebbek. A Hodossyakat, Nadányiakat olyannyira, hogy a fiatalabb gyerekek néha azt említették, Hodossy Miklós a nagyapjuk, aki Ártándon lakott egykor az apa által építtetett kúriában.
Apám legszívesebben arra emlékezett gyerekkorából, hogy az édesapja gyakran őt vitte magával Nagyváradra, ha átkocsizott. Kalapot, vagy más kisebb ajándékot kapott tőle ilyenkor, főleg nagyvásár alkalmával.
Az első világháború idején munkára szállásoltak el a házukhoz orosz hadifoglyokat, akik esténként szép moll dallamokat énekeltek az udvaron.
Sápra látogatásunkkor a vasúti sorompónál arra emlékezett, hogy idáig jöttek a románok az első világháború után és itt akarták meghúzni az országhatárt. A sápi vasútállomás lett volna az utolsó a határnál. Az épült tervét összecserélték a berettyóújfauival, azért lett nagyobb a sápi állomás épület.
Juhász Gyula a költő így emlékszik vissza az utazásokra ezen a tájon:

“Megyünk, poroszkálunk az éjben, Várad szent éje mámoros.” A Testamentum szelíd kísértete is szeretne visszajönni, hogy megnézze: “Van-e még magyar dal Váradon?” Ezt már abban a történelmi időszakban írta, mikor a váradi vonatról mindig leszállított a határ Berettyóújfalunál, a Csonka-Bihar kicsiny székhelyén. (Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz.)
Hideg napokon nagyanyám a konyha melletti, kemencével fűtött kis szobában, a “sütőházban” terített ebédre. Benyomult az ajtón a konyha gőze, keveredett a fehér porcelántálban tálalt aranyló tyúkhúsleves párájával. A konyhaajtó a szabadba nyílt a tornác fele. Nagynéném elmaradhatatlan báránybőr mellényében járt ki-be; hol a pincegádorban tárolt borért, savanyúságért, hol az istállóba nézett be az állatokhoz.
A barnára festett padon ültem, kemény is, hideg is volt. A nagy ebédlőt csak jó időben használta vendégfogadásra nagyanyám. Olyankor “fúttatott tísztát” is sütött nekem; szalakálival lazított, lekváros, diós rácsos süteményt, a kedvencemet. Az várt egy tálon a nagy barna ebédlőasztalon.
Az ebédlőn túl kis folyosón szemben nyílt az egykori könyvtárszoba, balra a fiúk szobája. Jobbra nagyanyámék egykori hálószobája. Ha nyáron mentünk Sápra, kedves unokaöcsém fehér vászon pendelyben hintázott az udvaron. Kerítésük előtt az utcán téglahalmok magasodtak. Építkezni akartak, de később a második világháborús években nem kaptak építési engedélyt.
Ma csak egy unokatestvérem lakik Sápon, a legfiatalabb.
Az 1950-es években viszont Pestről kitelepített családokat helyeztek el munkára sápi családokhoz. Ők nem utazhattak sehova. Arra emlékszem, hogy a nagyanyámnál lakó család rokonai Pesten, a Tömő utcában laktak, az ott élő unokanővérem szomszédságában. Engem kértek meg, hogy vigyek el egy kis doboz ajándékot a pesti rokonoknak, mivel én szabadon utazhattam az országban, legalábbis Pestig.
Nagyanyám már rég özvegy volt, de még a régi házban lakott. A föld, ami valaha szent volt a magyar gazdák szemében, a termelőszövetkezetbe került. Ez nagyanyám részére öreg korában már könnyebbségnek számított.
– Sok a kőccsíg – panaszolta gyakran ott jártunkkor.
A házat, ki tudja miért, lebontották a faluban, óvoda épült a helyén. Az 1960-as években nagyanyám Sanyi fiánál kapott ellátást haláláig. Ma már gyermekei sincsenek életben, és az ország minden táján élő unokatestvérek közül, akik mint egykori kulákok, az országban szana-széjjel találtak munkát maguknak, néhányan csak a rokonok temetésén találkoznak.
Egy utazás alkalmával tarka ruhás, hangoskodó fiatalok szálltak le a sápi állomáson a vonatról, ami szokatlan volt számomra. Gyerekkori emlékeimben inkább a csend fogalma maradt meg bennem a faluval kapcsolatban színek nélkül és a szakadatlan, egyformán ismétlődő munka becsülete.
A Sápra vonatkozó adatokat Ónody László vetette papírra kézírással. (Kézzel írt könyvét Ónody Zoltánné őrizte meg a régi házi könyvtárból.) Ónody László 1868. december 13-án született. Ez az adat a debreceni Református Főgimnázium adattárából származik, a sápi anyakönyvi bejegyzés szerint 1867. december 11-én született. Szülei Ónody József és Deső Ágnes Sáp 5 szám alatt laktak. Apja földművelő volt. A gimnázium 1-6 osztályát a debreceni Főgimnáziumban járta. A Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár adatai szerint református, általában jeles tanuló volt. Negyedik osztályos korától részesült az Andaházi – Szilágyi ösztöndíjban, ami teljes ellátást jelentett a bentlakásos intézetben. Saját leírása szerint 1887-től Iglón volt gimnazista. Unokatestvérem tudomása szerint 1906-ban a Berettyóba fulladt. Pocsajban temették el. Erről hivatalos adatot nem sikerült szerezni. 1886-ban gyöngybetűkkel írt könyvet ajándékozott nagyapámnak, Müveim és jegyzeteim ajánlással. Eszerint felgimn. tanuló Iglón 1887. A ” Tátrai kirándulás” c. útirajza így kezdődik:
Az 1886-ik évig a debreczeni főiskolában végeztem a gimnázium I-VI osztályokat. – Ezen évi aug. 30-án pedig Szepesmegyébe, Iglóra jöttem tanulmányaim folytatása, s különösen a német nyelvnek lehető elsajátítása végett.” 1887-től tartózkodási helyeiről, bevétel-kiadásairól, levelezéseiről naplót vezetett.
Jegyzetek Saápról címmel lejegyzi Sáp rövid történetét 1396-tól 1842-ig. Befejezésként megjegyzi : Kijegyeztem ezeket a saápi eclésia 1835 iki protokollumából a fedél belső lapjáról, 1887 20 / 7.

 

“Emléktöredékek Sápról” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Köszönöm, hogy olvastad. Igen, több László is volt, mivel ők haltak meg hamarabb. Már senki se él természetesen közülük, a 13 unokatestvér közül is csak egy, a legfiatalabb. Magdolna

  2. Kedves Magdi!

    Érdekes visszaemlékezésed tetszéssel olvastam. Különösen is meglepett, hogy egy családon belül több gyerekeknek is adhatták ugyanazt a nevet. Nálunk az volt a szokás, hogy a fiú az apja nevét kapja, a lányok az anyjukét, bár ez utóbbi nem mindig volt így. A következő fiú már esetleg az édesapa testvérének vagy unokatestvérének, esetleg valamelyik napapjának a nevét.

    Szeretettel: Rita💐

Szólj hozzá!