Szabadon választható

Szeptember első napja tökéletes választás volt az iskolakezdésre. A diákok a forróságot kipihenve üdén érkeztek a friss, festék illatú épületbe.
Az osztályteremben mind a huszonhat gyermek élénken csipogott.
Csillogó tekintettel mutogatták egymásnak tolltartójukat, füzeteiket, színes radírjaikat. Új bőrtáskájuk fényes csatjait úgy nyitogatták, mint valami titkos szelencét, amiben a világ összes tudománya fortyog.
A kislányok vékony, fehér harisnyás lábaikon suhogó sötét szoknyájukban úgy mozogtak, mint a kecses gazellák. Szalmaszőke fonatos fejük összedugták és nyári kis titkokat pusmogtak egymás fülébe.
A fiúk ügyesen titkolták, ha valamelyik lányon megakadt a szemük, inkább kitalált vagy valós történetekkel versengtek.
Aranka, ahogy kinyitotta az osztályterem ajtaját a lárma egyenesen rázúdult és kissé szédülve tette meg a táblához vezető pár lépést. Mögötte egy fekete hajú, barna bőrű kislány kullogott.
Torkát megköszörülte, mintha le akarná kaparni a hirtelen ráragadó rossz érzést, hiszen a hosszú nyár alatt megszokta a csendes napokat.
– Jó reggelt! Látom nagyszerűen telt a vakációtok, mindannyian jókedvűek vagytok.
A gyerekek erre a mondatra még nem figyeltek, így mondandóját kénytelen volt más köntösbe bújtatni.
– Milyen pezsgő hangulat van itt! Lennétek kedvesek egy picit elhalkulni és rám figyelni!
Mondatából kicsengett a berögzült szigor, de tudta nem lehet nagyon kemény az első napon.
A gyerekek kórusban köszöntötték az osztályfőnököt, majd visszaszaladtak a padjaikhoz. Mindaddig, amíg nem kaptak jelzést, felhevülten, rózsás arccal álltak. Mikor meggyőződött, hogy lenyugodtak, intett nekik, hogy leülhetnek.
– Szeretném nektek bemutatni az osztály új tanulóját. Eddig egy másik iskolába járt, de községünkbe költöztek és mától ő is a hatodik osztály tanulója.
A gyerekek ránéztek a félszeg kislányra, tetőtől talpig végigmérték. Úgy mustrálták, mint a vásárba kibiggyesztett portékát.
– Kérlek, mutatkozz be! Mondj pár gondolatot magadról! – Aranka látta az új diák zavarát, de szándékosan nem könnyítette meg a helyzetét.
A kislány a hangban utasítást érzett, és úgy kezdett bele az egyszerű feladat teljesítésébe, mintha erős kezek tekerednének torkára.
– Jó reggelt! A nevem Rostás Hajnalka. – csak ennyit tudott kipréselni száraz ajkán. A többiek várták a folytatást. Aranka is felvont szemöldökkel jelezte, hogy ez bizony édeskevés, ez bizony nagyon szegényes, akárcsak a kinőtt, kopott ruhája. Ám a gyermek képtelen volt több információt elárulni magáról, hiszen lesújtotta a mustráló cikázó megvetés.
– Szeretsz tanulni Hajnalka? – a kérdés a legpontosabban ért célba, és éles pengeként nyílalt az érzékeny kislányba.
Mielőtt megszólalt, lehajtotta a fejét. Zavartan morzsolgatni kezdte az ujjait. Alsó szemhéján végig folyt a könny, de még nem csorgott le az arcán. Aztán összeszedte minden bátorságát, a kérdező irányába fordult és egyenesen felé pattintotta szavait.
– Tanulni fogok!
Az osztályban úgy csattant el a nevetés, mintha huszonhat ballonba egyszerre döftek volna huszonhat tűt. Hajnalka tudta, itt ebben a közegben, akárhogy teljesít, mindenképpen kirekesztik a származása miatt.
Az előző iskolában könnyebb volt, oda szinte csak hozzá hasonló diákok jártak és senki nem vetette meg kinőtt, fakó ruhái miatt. Nem nézték le, mert nem szép fehér a bőre, vagy, mert nem frissen mosott a haja.
A tanár miután megunta a gúnyos nevetgélést, megszánta lányt és odavezette a padjához.
Hajnalka tudta, hogy a leghátsó asztal lesz az övé, azt is sejtette neki nem lesz padtársa. Ám mindezekre lélekben már felkészült. Úgy, mint a kirekesztettségre, a megvető szempárokra és arra is, bármilyen jól tanul, soha nem lesz ebben a közegben osztályelső.
A nap gyorsan eltelt. A reggeli kellemetlen fogadtatás után, már nem volt több megalázó élményben része.
Nap végén, Aranka kiadta a legelső házi feladatot.
– Holnapra szeretném, ha mindnyájan írnátok nekem egy fogalmazást arról, hogy mivel telt a nyaratok. A cím szabadon választható.
Tizenegy óra után kicsapódott az iskolaajtó és hamarosan a diákok kisebb csoportokba tömörülve gyülekeztek a falu egyetlenegy üzlete előtt, ami egyben szórakozóhely is volt.
Hajnalka elhaladt egy három tagból álló társaság mellett. Összeszokottságukat jelezte, hogy az egyik lány a másik ölébe ült és élénken vihorásztak.
Ránéztek, de mintha csak egy kóbor kutya látványára reagálnának, gyorsan elkapták tekintetüket.
A falu egyik szélső utcájában laktak. Ide költöztek édesanyjával és négy testvérével a nagymájukhoz.
A kis ház hófehérre meszelt falai itt-ott repedeztek, de a nagymama, ha meglátott egy újonnan felfutó erecskét, elszaladt a legelőre szénát gyűjteni, azt összekeverte földel, tehéntrágyával és ezzel tömítette be a réseket.
Apró szorgos teremtés volt. Kertjének legapróbb szegletét is beültetve tudta átvészelni a szegénységtől vacogó teleket, de elevenségét a legnehezebb időben sem adta alább.
Mikor megtudta, hogy meghalt a veje, egy percig sem kesergett, hanem felkerekedett és gyalog tette meg a másik faluba vezető utat.
– Nem maradhatsz lányom egyedül négy gyerekkel. Pakoljatok össze, péntekre kerítek fuvarost!
Mindezt olyan tömören és határozottan mondta, hogy Violának eszében sem volt keseregni vagy ellenállni.
Hajnalka hamar megszokta az új otthont, csupán az iskolakezdéstől való görcse duzzadt benne egyre nagyobbra.
Ám most, hogy túl volt az első napon, már nem látta olyan reménytelennek a helyzetet.
– Sikerülni fog! Szeretni nem fognak, de bebizonyítom én is érek annyit, mint ők! – ezt a gondolatot ismételgette, miután leült a frissen felmosott konyhában az asztalhoz és nekifogott az első házi feladatnak.
Másnap Aranka egyenként szólította a gyerekeket. A kis Lilitől nem várta el hogy felolvassa, csak odament asztalához, elvette a füzetet, belenézetett és beírta a jelest.
Szabados Marikát már felállította székéről és hangosan felolvastatta az irományt. Aztán nyomott a feje búbjárta egy barackot és beírta neki is a jelest.
Már csak Hajnalka volt hátra.
– Halljuk, neked hogy telt a nyarad! – hangja fémesen csengett. A teremben lehűlt a levegő.
Hajnalka felállt, félszegségét elnyomva teljesítette a felszólítást.
-„Az én nyaram nem telt vidáman. Egy forró júliusi napon, édesanyám jajveszékelésére ébredtünk testvéreimmel. Ismertük ezt a hangot, mikor apai nagymamánk meghalt. Ettől a hangtól dermedt meg bennünk az élet, és hetek kellettek, mire újra felolvadt bennünk ez a fagyos világ.
Az édesapám a szobában mozdulatlanul feküdt, mi pedig a nyirkos verejtékünktől vacogtunk.
Így kerültünk ebbe a faluba, mert a nagymamám egy bölcs és jószívű asszony. Tudta, hogy jobb dolgunk lesz nála, megbirkózni a szegénységgel, és finom lelkével naponta pólyálja a fájó szívünket.
Az ő háza kicsi és szegényes, de igyekszünk rendben tartani. Vannak aprójószágaink, és a kertben minden finomság megterem.
Édesapánk, nagyon hiányzik nekünk. Esténként kiülünk a verandára és az égboltot kutatjuk, vajon melyik csillag sziporkázása az ő fénye…”
– Elég lesz, ne olvasd tovább!
Arankának bőven elegendő volt a szép, választékos fogalmazás. Felismerte a gyermek tehetségét és érettségét, de nem akarta, hogy a többiek rossz néven vegyék a kiérdemelt csillagos ötöst. Rekedt hangon közölte.
– Megkapod a négyest, de lehetett volna ötös is!
A kislány tudta a többiek fogalmazása összeszedetlenebb volt, de nem számított rá, hogy ő is jelest kap. Pedig minden vágya az volt, hogy bebizonyítsa, tud annyit, mint a többiek függetlenül attól, hogy milyen színű a bőre. Ami a fejében és a szívében van, az csak az övé. Azt nem vehetik el tőle.
– Köszönöm Tanárnő!
Aranka meglepődött, hogy az elveszettnek hitt bárány, ilyen higgadtan megköszönte a jegyet, amitől jobbat érdemelt. Hogy zavarát leplezze visszament a tanári asztalhoz, és letörölte a mögötte álló táblát.
A napok így teltek. Nem vették emberszámba, és a legszívesebben elszeparálták volna maguktól, mint egy fertőző beteget.
Beköszöntött a tél. December első két hetében száraz, fagyos szél cibálta a fák kopasz ágait. Odahaza egyre hidegebb lett, de még így is szívesebben bújta a könyveit a füstöt köhécselő kályha biztonságában, mint a meleg iskolaépületben.
A téli szünet előtti utolsó tanítási napon, feldíszítették az osztályterembe állított fenyőfát, amit Lilike édesapja vágott ki a saját kertjéből.
Selyempapírba csomagolt gyufás skatulyákat, régi gömböket aggattak a fára.
Az anyukák aprósüteményeket és teát vittek a gyerekeknek, aztán a kiültek a folyosó padjaira, hogy az ünnepség után, nyájas ábrázattal megajándékozzák a tanárnőt.
Aranka az rendezvényt csillogó borítású meglepetésekkel zárta. Minden tanulóhoz egyenként odament, és pár kedves szóval cifrázta az apró csomagot.
Egyedül Hajnalka maradt ki, de ez nem tűnt fel senkinek, és a kislány is természetesen fogadta, hogy ő itt csak egy betolakodó.
Egyszer csak Lili sápítozó hangja szakította meg a vidám nevetgélést.
– Tanárnő, eltűnt az ajándékom! Nincs a táskámban…
Mindezt hatalmas műkönnyek kíséretében visította úgy, hogy közben rohant Hajnalka padjához. Lehajolt és matatni kezdett az asztal rejtett polcán.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy van egy tolvaj köztetek?
Erre azonnal megérkezett a válasz, ahogy Lili himbálta a barna spárgával átkötött csomagot a megszeppent gyerek orra előtt.
– De hiszen én végig itt ültem a kályha melletti széken. Én lapátoltam szenet rá, hogy ki ne aludjon a tűz.
Aranka ezzel tisztában volt, de nem akart a védelmére kelni. Odament a könnyeit törölgető felhevült Lilihez és csak ennyit mondott.
– Iskolánkban eddig nem volt tolvaj! Reméljük ezután sem lesz!
Olyan szigorral és fenyegetéssel lőtte szavait a megvádolt felé, hogy az képtelen volt megvédeni magát.
– Igen, Tanárnő. Ehhez tartom magam… – a mondat végét már senki sem értette. Sápadtan, élettelenül leborult a székről.
A téli szünet begyógyította a gyerek sebeit. Az olvasás tökéletes gyógyír volt, hogy a sérült lelkét néhány órára egy izgalmas világba mártsa. Itt nem Rostás Hajnalkaként, hanem egy erkölcsös és igazságos főhősként szerepelhetett.
Ezek voltak az ő boldog napjai. Olvasott nappal és éjjel, a gyertya sovány fénye mellett is. Egy reggel el kellett vinnie Róza nénihez a tojásokat, amit mindig tőlük vásárolt.
A jeges járdára tapadt hó megnehezítette a dolgát. Bakancsára nagymamája egy lyukas zoknit húzott, de még így is balettozva ért a Hold utcába.
Az új építésű házak, csillogó ablakai kihívóan kacsintgattak a járókelőkre. Most csendesség volt. A tulajdonosok elseperték a havat és bent forró teát kortyoltak.
Aranka is ebben az utcában lakott. A kislány tudta, hogy melyik házban. Már messziről látta, hogy itt nincs ellapátolva a lehullott hó. Lassította lépteit, mintha megérezte volna a bajt.
A kiskapu félig nyitott szája előtt megállt és várakozott. A hátsókertből folyamatos kutyaugatás úgy hangzott, mint egy jelzést küldő sziréna. Pár percig bamba ábrázattal ácsorgott, majd megérezte, hogy itt valami rossz történt.
Nem volt ideje gondolkodni. Nem tudta helyes e, amit cselekszik, de a hang irányába vezették a lábai.
A kutya észrevette a betolakodót, és izgatottan rótta a köröket a lány és a gazdája között.
– Tanárnő! Tanárnő! Hall engem?
Megérintette jobb csuklója ütőerét. Alig észlelhető lüktetés jelezte, hogy a nő életben van.
Mire a mentők betolták a hordágyon fekvő asszonyt az autóba, már feleszmélt.
Elszürkült szájából halványan szivárogtak a bűntudat szavai.
– Hajnalka… A téli szünet után, segítenél a többieknek magyarból? Egy tanulságos történetet kellene megfogalmazni. A címe szabadon választott…

Tiszalúc, 2022.06.26.